— Éheztetnek, komolyan mondom, már csak zabkásán tengődöm! — panaszolta fennhangon Erzsébet asszony a kapu előtt az egyik szomszédnak, miközben a kezében egy zacskó ropogós cseresznyét szorongatott. — Reggel bekapok egy kanál zabpelyhet, aztán ennyi volt a napi étel. Este meg vizet iszom, hogy legalább a gyomromat becsapjam valamivel.
Réka éppen a kiskapunál torpant meg. Lassan felvonta a szemöldökét.
A délutáni nap vakítóan sütött, a ház előtti aszfalt szinte olvadt fényben csillogott. A bejárat melletti padon két szomszédasszony legyezte magát újságpapírral. Erzsébet háttal állt a menyének, de a hangját olyan gondosan emelte meg, hogy a sirámai pillanatok alatt végigsöpörjenek az udvaron, gyorsabban, mint az augusztusi por.
Mónika asszony együttérzően csettintett a nyelvével.
— Jaj, Erzsi, hát hogy lehet ez? Műtét után vagy, rendesen kellene enned.
— Ugyan, kinek számítok én? — Erzsébet a zacskót drámaian a mellkasához szorította. — A fiam dolgozik, a menyem meg egész nap a maga dolgai után rohangál. Neki csak a köröm, a ruha meg az effélék fontosak. Én meg ülök ott bent, szegényen, a szobámban. Még jó, hogy legalább valami dara akad a háznál.
Réka előbb a cseresznyés zacskóra nézett, aztán Erzsébet arcára. A gyümölcs nem az olcsóbb fajtából való volt: nagy szemű, sötét, feszes héjú, fényes oldalú cseresznye. Réka vette aznap reggel a piacon, mert Erzsébet előző este éppen arra panaszkodott, hogy a műtét után úgy enne „valami nyárit, puhát és édeset”.
— Erzsébet asszony — szólalt meg Réka nyugodtan.
Az anyósa egész testében összerezzent. Mónika asszony a padon azon nyomban kihúzta magát, mintha valaki rajtakapta volna, hogy idegen szekrényben kutat.
— Ó, Rékácska — húzta mosolyra a száját Erzsébet túl gyorsan. — Csak kijöttem egy kicsit levegőzni.
— És közben elmesélni, hogy zabkásán tartom?
A szomszédasszony inkább a saját térdét kezdte tanulmányozni. Erzsébet néhány másodpercig csak pislogott, majd sértődötten felvetette az állát.
— Én semmi ilyesmit nem mondtam. Csak ember módjára panaszkodtam egy kicsit. Egy idős embernek fáj a lelke, te meg rögtön számonkérsz.
— A lelke a cseresznye előtt fájt ennyire, vagy utána? — kérdezte Réka.
Mónika asszony az újság mögé rejtette a száját. Erzsébet még erősebben markolta a zacskót.
— Látja? — fordult a szomszéd felé. — Még gúnyolódik is. Mondtam én, semmi tisztelet nincs bennük.
Réka nem bocsátkozott vitába. Már régen megtanulta, hogy Erzsébettel nyilvánosság előtt összeszólalkozni olyan, mintha olajat öntene a forró serpenyőbe. Az anyósa abban a pillanatban átvedlett áldozattá: elővette a fáradt hangját, az oldalához kapott, felemlegette a műtétet, a magányt, a hálátlan fiatalokat és egy olyan asszony keserves sorsát, aki „az egész életét a családra áldozta”.
— Rendben — mondta végül Réka. — Este majd megbeszéljük otthon.
— Mi lesz este? — lett gyanakvó Erzsébet.
— Vacsora. És nem zabkása.
Réka kinyitotta a kiskaput, és bement az udvarra.
A ház az övé volt. Nem a férjéé, nem az anyósáé, és nem is „a család közös otthona”. A város melletti településen álló, kisebb kétszintes házat még a házassága előtt vásárolta, amikor egy magánklinikán dolgozott adminisztrátorként, mellette pedig több orvosnak is vezette a betegidőpontokat. Később egy egészségügyi központban lett koordinátor, aztán hozzáment Gáborhoz, és nem egyszer hallotta Erzsébettől azt az óvatosan odavetett mondatot: „Jól helyezkedett a fiam.” Réka ilyenkor csak elmosolyodott. Nem érezte szükségét annak, hogy elmagyarázza: Gábor nem azért költözött hozzá, mert ő bárkit „el akart helyezni”, hanem mert mindkettejüknek ez volt a legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldás.
Erzsébet május elején került hozzájuk. A műtét után felügyeletre volt szüksége: gyógyszereket kellett időben bevennie, kímélő étrendet tartani, eleinte a kötözésben is segítség kellett, és persze nyugodt körülmények között kellett erősödnie. Kezdetben az egész teljesen ésszerűnek tűnt. Gábor kérlelően mondta:
— Anya lakjon nálunk pár hónapot, amíg talpra áll. Nem szeretném, ha egyedül lenne a lakásában.
Réka nem tiltakozott. Már az elején világosan lefektette a feltételeket: átmeneti megoldásról van szó, nem lesz szobák újraosztása, nem lesz parancsolgatás a házban, és nem kezdődnek olyan történetek, hogy mostantól „közös háztartásban” élnek. Gábor olyan meggyőzően bólogatott, hogy Réka egy pillanatra még el is hitte.
Az első két hétben Erzsébet visszafogottan viselkedett. Időre bevette a gyógyszereit, megköszönte a leveseket, meghámozott almát kért, sorozatokat nézett a vendégszobában, és hol „kislányomnak” szólította Rékát, hol nem. Réka erre a megszólításra soha nem reagált, de szóvá sem tette.
Aztán az anyósa kezdett megerősödni. Először csak bele-belenézegetett a fazekakba, és nagyokat sóhajtott. Utána érdeklődve megjegyezte, hogy a csirke miért nem olyan omlós, mint amilyet ő szokott készíteni. Később már sorban érkeztek a kívánságok: hol túrót kért, hol halat, máskor bogyós gyümölcsöket, sajtot, vagy éppen „kekszet, de nem ebből a pálmaolajos fajtából”. Réka megvette. Nem félelemből, hanem mert egy műtét után lábadozó embernek valóban normális ételre van szüksége.
Júniusban fordult elő először, hogy Erzsébet azt mondta egy szomszédnak: „szűkösen etetik”. Réka ezt Mónika asszonytól tudta meg, aki zavartan megkérdezte, nem kellene-e valamiben segíteniük, esetleg hozni egy kis élelmiszert. Réka akkor még úgy döntött, nem élezi ki a helyzetet. Megmutatta a hűtőt: a polcokon ételesdobozok sorakoztak, mellettük gyümölcs, joghurt, túró, zöldségek, túróból készült palacsintaszerű lepények, párolt húspogácsák és sült hal. Mónika asszony mélyen elpirult, majd távozott, közben azt motyogva, hogy biztosan félreértett valamit.
Erzsébetet azonban ez sem állította meg.
Júliusban Gábor unokatestvére, Júlia telefonált Rékának, és óvatos hangon ezt kérdezte:
— Ne haragudj, nem akarok beleszólni, de igaz, hogy Erzsébet néni nálatok alig eszik valamit? Anyának azt mondta, szégyell még egy falatot kérni.
Réka akkor felnevetett. Nem jókedvében, inkább döbbenetében.
— Júlia, tegnap ő kérte, hogy vegyek neki sárgabarackot, lágy sajtot, pulykahúst és pillecukrot. Mindent megvettem. Mondd, ezek közül melyik hasonlít éhezésre?
Júlia zavarba jött, de a beszélgetés kellemetlen utóízt hagyott maga után. Rékát nem önmagukban a pletykák bántották. A módszer dühítette. Erzsébet evett, kért, válogatott, ételt dugdosott a szobájában, aztán a háta mögött mártírként adta elő magát. Ráadásul elég ügyesen csinálta: soha nem vádolt meg senkit nyíltan, csak félszavakat ejtett el, hogy a hallgatóság maga rakja össze a számára megfelelő képet.
Réka pedig gyűlölte, ha valaki az ő rovására rendez színjátékot.
A házban voltak kamerák. Előző nyáron szereltették fel őket, miután a környéken több betörés is történt. Az egyik kamera a kiskapura és a bejáratra látott rá, a másik az udvart figyelte, a harmadik pedig a konyhát, ahol a teraszajtó is volt. Nem azért került kamera a konyhába, hogy a családtagokat ellenőrizzék, hanem mert a szomszédokhoz egyszer éppen a terasz felől próbáltak bemászni. A házban mindenki tudott a kamerákról, Erzsébet is. Gábor maga mutatta meg az anyjának a telefonos alkalmazást, és még viccelődött is, hogy mostantól a cukkinitermés is biztonságban van.
Réka sokáig hozzá sem nyúlt a felvételekhez. A bejárat előtti jelenet után viszont úgy érezte: elég volt.
Belépett a házba, a táskáját letette az előszobai szekrényre, majd egyenesen a konyhába ment. A pulton egy üres tányér állt, rajta a túrós rakottas morzsáival, mellette kanál hevert. A mosogatóban csésze és kistányér ázott. Reggel Réka túrós felfújtat hagyott Erzsébetnek, csirkelevest, felszeletelt uborkát, joghurtot és egy doboz bogyós gyümölcsöt. Mostanra ezeknek jó része eltűnt.
Kinyitotta a hűtő ajtaját. A levesből már csak kevés maradt, a felfújtból egy szélső darab, a gyümölcs pedig teljesen elfogyott. A második polcon viszont érintetlenül állt a lábas hajdinakásával, amelyet Erzsébet olyan előszeretettel lobogtatott a szenvedése bizonyítékaként.
Réka becsukta a hűtőt, és halkan elmosolyodott.
Este, amikor Gábor hazaért, nem támadt rá azonnal vádakkal. Egyébként sem volt szokása felkészületlenül belekezdeni egy kényes beszélgetésbe. Gábor nem volt buta ember, csakhogy az anyja számára túlságosan kényelmesen működött: ahol fel kellett volna ismernie a manipulációt, inkább azt választotta, hogy „anya idős, ideges, ennyi az egész”. Réka pontosan tudta, ha egyenesen nekiszegezi a dolgot, Gábor rögtön tompítani próbálja majd az éleket. Ezért előbb bizonyítékokat gyűjtött.
Három napon át átnézte a felvételeket. Nem megszállottan, nem éjjel-nappal. Csak a konyhát, csak a nappali órákat, és azon belül is főleg azokat a részleteket, amelyeket mozgás jelzett.
A kirajzolódó kép szinte nevetséges volt.
Hétfőn Erzsébet reggel kilenckor megette a zabkását. Tíz óra negyvenkor kivette a hűtőből a túrós lepényeket, bőven meglocsolta őket tejföllel, majd tányérral együtt bevonult a szobájába. Délben őszibarackért tért vissza. Kettőkor levest melegített, de előtte levágott egy darab csirkét, és még a tűzhely mellett megkóstolta. Négykor joghurtot és kekszet vitt magával. Hat óra tájban, amint meghallotta Gábor autóját, leült az asztalhoz egy aprócska adag kásával, és olyan fáradt arcot vágott, mintha egész nap egy falat sem ment volna le a torkán.
Kedden a sült hal felét átpakolta egy műanyag dobozba, aztán a dobozt egy zacskó mélyére rejtette, és elvitte a szobájába. Egy órával később visszajött a limonádéért is, amelynek megvételét korábban ő maga kérte, arra hivatkozva, hogy jó lesz majd a vendégeknek.