— Két év alatt egyszer sem hozta szóba, amíg maga meg nem érkezett.
— Akkor biztos szégyellte, a neveltetése nem engedte, te meg szépen kihasználtad ezt — vágta rá Erzsébet, majd élesen a fia felé fordult. — Gáborkám, én már az elején megmondtam neked: az ilyen nőkkel nem szabad kezdeni. Ami az övék, azt foggal-körömmel megtartják, de veled eszük ágában sincs osztozni. Ilyet nem vesz el az ember feleségül, jegyezd meg, amit mondok.
— Anya, várj már… — próbált közbeszólni Gábor, de Erzsébetet ekkor már nem lehetett egyszerűen leállítani.
— Mit várjak? Nem hallod, milyen hangon beszél veled? „Előbb keress rá pénzt, aztán szólj bele” — hát mégis kinek képzeli magát, hogy így merészel hozzád szólni?
Gábor mintha éppen ettől a mondattól kapott volna felhatalmazást arra, hogy végigmenjen azon az úton, amelyen már elindult. Újra Nóra felé fordult, és most már nyoma sem volt a korábbi óvatoskodásnak a hangjában. Szinte összeszorított fogak mögül préselte ki a szavakat:
— Tulajdonrészt akarok a lakásból. Még az esküvő előtt elintézzük, ahogy anya mondja. Ha ez nem történik meg, akkor őszintén szólva nem látom értelmét annak, hogy összeházasodjunk.
Nóra egy pillanatig nem felelt. Csak lassan lehúzta az ujjáról az eljegyzési gyűrűt. A mozdulata nyugodt volt, túl nyugodt is; olyan, mintha valahol mélyen már régóta tudta volna, hogy egyszer eljön ez a perc. A kis hideg karika megpihent a tenyerében, aztán átdobta az asztal fölött. Nem erőből, nem indulatosan, mégis úgy, hogy Gábornak kapnia kellett utána, különben a gyűrű legurult volna a padlóra, talán egyenesen a szekrény alá.
— Pakold össze a holmidat. Anyád is vegye a táskáját, és menjetek. Vissza oda, ahonnan jöttetek. Kifelé a lakásomból.
— Te most mit művelsz? — Gábor zavartan meredt a tenyerében heverő gyűrűre, mintha az apró ékszer hirtelen égetni kezdte volna a bőrét. — Ezt komolyan gondolod?
— Ennél komolyabban nem is lehetne.
— Ezt még meg fogod bánni, Nóra — mondta Gábor, és igyekezett fenyegetővé keményíteni a hangját, bár a gyűrűt szorító keze alig észrevehetően még mindig remegett. — Egyáltalán felfogod, miről mondasz le?
Nóra odalépett a bejárati ajtóhoz, és kitárta. A folyosóról azonnal huzat szaladt be, végigsuhant az előszobán, és megmozdította az asztalterítő szélét, amelyet Erzsébet hozott aznap reggel, mintha máris otthon érezné magát itt.
— Nem lesz esküvő — mondta Nóra halkan, de olyan tisztán, hogy minden szó külön súlyt kapott. Nem kiabált. Nem remegett a hangja. Úgy ejtette ki a mondatot, mintha szögeket verne a falba. — Sem holnap. Sem egy hónap múlva. Soha.
Gábor még tett egy kísérletet, hogy mondjon valamit. Talán bocsánatot akart kérni, talán újra azzal akarta vádolni, hogy önző és kapzsi. A szavai azonban összegabalyodtak, félbemaradtak, elvesztették az erejüket. Amikor meglátta a nyitott ajtót és Nóra arcát, amelyről eltűnt minden korábbi bizonytalanság, végül elhallgatott.
Erzsébet teátrálisan felhorkant, mintha ő volna a megsértett fél. Felkapta az asztalról a táskáját, amelybe már korábban belesüllyesztette a félig megevett édességeket, aztán elsőként kivonult a lépcsőházba. A küszöbről még visszavetette, hogy az ő lába többé be nem teszi ide a lábát. Úgy hangzott, mintha ezzel valamiféle büntetést szabna ki, holott Nóra számára inkább megkönnyebbülésnek tűnt.
Gábor utána ment. Magával húzta azt a bőröndöt, amelyet kevesebb mint két évvel korábban még egészen más arccal, könnyű szívvel gördített be ebbe a lakásba.
Az ajtó becsapódott mögöttük. A lakásban hirtelen olyan csend lett, amely szinte idegennek hatott. Olyan mély csend, hogy Nóra meghallotta, ahogy a konyhában a rosszul elzárt csapból egy-egy vízcsepp koppan a mosogatóban.
Percekig csak állt a szoba közepén. Nézte az asztal mellett maradt két üres széket, a bontatlanul hagyott lekváros üveget, a gyűrődött terítőt. Nem érezte azt a felszabadító örömöt, amelyről a könyvekben írni szoktak. Nem lett könnyebb a teste, nem fogta el diadal. Inkább olyan volt, mintha épp most vittek volna ki a szobából valami súlyos tárgyat, amelyet ő maga cipelt hosszú ideje, csak már annyira megszokta a terhét, hogy észre sem vette.
Később, amikor lefeküdt aludni a saját lakásában — amely ettől az estétől újra teljesen az övé volt, idegen bőröndök nélkül az erkélyen, és mások „majdani közös terveihez” igazított számlák nélkül —, Nóra végre megértette, mi történt valójában. Aznap este nem a vőlegényét veszítette el. Sokkal többet bukott volna, ha hozzámegy egy olyan emberhez, aki az első adandó alkalommal jogot formál valamire, amit nem ő teremtett meg, nem ő fizetett ki, és amiért nem ő dolgozott meg.
Túl korán lepleződtek le — de talán éppen elég korán. Nóra a sötétben feküdt, hallgatta a ház ismerős neszeit, a csövek halk zúgását, a távoli lépéseket a lépcsőházban. A falak, a padló, az ablakok mind vele maradtak. És akkor, először az egész este folyamán, lassan, nyugodtan kifújta a levegőt.