— …ahogy egy rendes családban az emberek megbeszélik egymással a dolgaikat — fejezte be helyette Erzsébet, még mielőtt a fia összeszedhette volna a gondolatait.
Aztán félretolta maga elől a csészét, összekulcsolta az ujjait az asztalon, és úgy hajolt előre, mintha hosszú, türelmes magyarázatba kezdene:
— Nórikám, ne érts félre. Nekem nincs bajom veled. Dolgos vagy, rendes lány vagy, ezt elismerem. Csakhogy ha minden így marad, az nem tisztességes. Együtt éltek, közös életet terveztek, de papíron csak te vagy a tulajdonos. Ha bármi történik, Gábor ott áll majd jog nélkül, fedél nélkül, semmi nélkül. Ezt akarod annak az embernek, akihez hozzá készülsz menni?
Nóra igyekezett nyugodtan tartani a hangját, bár belül már remegett a felháborodástól.
— Én azt szeretném, ha a leendő férjem bízna bennem. Nem pedig azt, hogy az együttélésünket ürügynek tekintse arra, hogy részt kérjen valamiből, amit én egyedül fizettem ki hosszú éveken át.
— Nóra, senki nem akar tőled elvenni semmit — szólt közbe Gábor, és ezen az estén először élesebb lett a hangja. — Csak arról van szó, hogy ha már család leszünk, akkor normális lenne mindent tisztán, korrektül rendezni.
— Még össze sem házasodtunk.
— Éppen ezért kell most tisztázni — vágta rá Erzsébet. — Még az esküvő előtt. Hogy később ne legyenek félreértések, meg elhallgatott sérelmek.
Nóra letette a csészét. Erősebben csattant a csészealjon, mint szerette volna, és a tea egy kevés része kilöttyent. Nem törődött vele. Egyenesen Gáborra nézett, szándékosan nem az anyjára, és minden kerülőút nélkül megkérdezte:
— Gábor, te tényleg arra számítasz, hogy tulajdonrészt kapsz az én lakásomból? Most te válaszolj. Anyád nélkül.
Gábornak esélye sem volt megszólalni. Erzsébet azonnal átvette a szót, és a hangjából egy pillanat alatt eltűnt az a negédes kedvesség, amellyel alig egy órája még a felújítást dicsérgette.
— Miféle hang ez, Nóra? Az anyja előtt vallatod a férfit, mintha bíróságon ülnétek? Két éve él veled, pénzt hoz haza, részt vesz az életetekben, te meg úgy faggatod, mintha valami idegen betolakodó lenne.
— Nem faggatom. A saját tulajdonomról kérdezek.
— Pontosan, a „sajátodról” — ismételte Gábor nyomatékkal, és hátrébb tolta a székét. — Mindig így mondod: az én lakásom. Akkor én mi vagyok melletted? Átmeneti albérlő? Két éve élünk együtt, és te még arról sem tudsz normálisan beszélni, hogy közünk legyen egymáshoz papíron is.
— Nem vagyok kapzsi, Gábor. Egyszerűen nem fogom odaajándékozni a lakásom felét valakinek két év kapcsolat után, csak mert az édesanyja szerint ez így igazságos.
A mondat után egy rövid, fojtott csend következett. Nóra érezte, hogy túl közel került valamihez, amit eddig egyikük sem akart kimondani. Mégis kimondta a következőt is, élesebben, mint tervezte:
— Előbb teremts elő magadnak egy lakást, és utána követelj jogokat az enyémben.
Nem ordított, de a szavai úgy csattantak a levegőben, mintha valaki becsapott volna egy ajtót.
Gábor kihúzta magát. Az arca pillanatok alatt kivörösödött, az ajkai vékony vonallá préselődtek, és a hangja hirtelen magasabbra ugrott.
— Hogy merészelsz így beszélni velem? Szóval ennyi vagyok neked? Egy senki? Mert nem vettem saját lakást, már véleményem sem lehet?
A vita egyetlen perc alatt nyílt veszekedéssé dagadt. Olyanná, amilyet Nóra ezek között a falak között még elképzelni sem tudott volna.
— Azt hiszed, ha kiabálsz, akkor eléred, amit akarsz? — kérdezte, miközben felállt az asztaltól.
— Igen, el fogom érni! — csapott Gábor a tenyerével az asztalra, mire a cukorkás tálka megugrott. — Az esküvő után úgyis rendesen el lesz intézve minden, akár tetszik, akár nem. Direkt csinálsz belőlem albérlőt, hogy később legyen mivel megaláznod!
— Senki nem csinált belőled semmit. Ezt a szót az előbb te mondtad ki magadra.
Erzsébet is felállt a fia mellé. Karba tette a kezét, és olyan pillantással nézett Nórára, amelyben már nyoma sem volt a korábbi udvariasságnak.
— Na, most legalább megmutattad az igazi arcodat, Nórikám. Azt hittem, szerencséd van, hogy egy ilyen nyugodt, gondoskodó férfi került melléd. Te pedig két éve hitegeted ezzel a lakással, aztán még csodálkozol, hogy kiborul.
— Senki sem hitegette őt, Erzsébet.