Azt javasolta, hogy Nóra végre ne csak futólag találkozzon az édesanyjával, mint korábban, amikor öt percre összefutottak a ház előtt, hanem rendesen, nyugodt körülmények között, közös asztal mellett.
— Anya szeretne velünk eltölteni egy délutánt, jobban megismerni téged — mondta Gábor. — Meghívjuk hétvégére?
Nóra gondolkodás nélkül igent mondott. Szeretett volna jó benyomást kelteni a leendő anyósában. Fontos volt neki, hogy Erzsébet lássa: az otthonuk meleg, rendezett, gondosan ápolt hely, ahol szívesen fogadnak vendéget.
Szombaton Erzsébet két nagy szatyorral érkezett. Házi lekvárt hozott, mellé egy doboz bonbont. Nórát mindkét arcán megpuszilta, aztán körülnézett a lakásban, és elégedetten felsóhajtott.
— Milyen világos és barátságos itt minden! Rögtön látszik, hogy van gazdasszonya a háznak, és szívvel törődik vele. Köszönöm, hogy meghívtatok, Nórikám, nem is gondoltam volna, hogy ilyen kedves fogadtatásban lesz részem.
Az ebéd eleinte kifejezetten kellemesen telt. A beszélgetés könnyed volt, barátságos, senki sem feszengett. Erzsébet Gábor gyerekkorából mesélt történeteket: hogyan törte be hatévesen a szomszéd ablakát egy labdával, miként rajongott az iskolában a repülőmodellekért, és hogyan került majdnem bajba a főiskolán, mert a mellékállása miatt alig maradt ideje vizsgákra készülni. Az asszony humorral adta elő az emlékeket, Gábor zavartan nevetgélt, néha tiltakozott, Nóra pedig őszintén mulatott velük.
Később az esküvőre terelődött a szó. Milyen virágok legyenek, kit hová ültessenek az ünnepi asztalnál, kinek kell külön figyelni az étkezési igényeire. Aztán a nászút is szóba került: abban maradtak, hogy a polgári szertartás után legalább egy hétre elutaznak valahová a tengerhez, talán a horvát partokra. Nóra lassan teljesen felengedett. Úgy érezte, minden pontosan úgy alakul, ahogyan elképzelte: békés családi légkör, kölcsönös tisztelet, semmi rejtett feszültség, semmi kimondatlan számítás.
A hangulat szinte észrevétlenül változott meg. Olyan volt, mint amikor derült időben hirtelen felhő csúszik a nap elé. Erzsébet letette a teáscsészéjét, kisimította maga előtt a terítőt, majd ugyanolyan nyugodt hangon, amellyel az imént még a repülőmodellekről mesélt, megszólalt:
— Nórikám, arról beszéltetek már Gáborral, hogy az esküvő után hogyan rendezitek a vagyoni kérdéseket? Egy fiatal családban fontos, hogy minden tisztességesen, közösen legyen elintézve, nehogy később sértődés legyen belőle.
Nóra először fel sem fogta, mire céloz.
— Milyen vagyoni kérdésekre gondol? Egyelőre ez a lakás van, az pedig az én nevemen szerepel.
— Éppen erről beszélek — bólintott Erzsébet, és kissé előrébb hajolt. — Szerintem az volna helyes, ha még az esküvő előtt Gábor is kapna belőle tulajdonrészt. Különben a saját családjában úgy élne, mintha senki lenne: se saját sarok, se jogok. Hát ez így igazságos?
Nóra az első pillanatban azt hitte, rosszul sikerült tréfát hall. Olyasmit, amit idősebb rokonok néha odavetnek, anélkül hogy komolyan gondolnák. Még halványan el is mosolyodott, várva, hogy Erzsébet mindjárt hozzáteszi: „ugyan, csak úgy mondtam”, vagy nevetni kezd. De az asszony arca változatlanul komoly maradt. A mosolyában nyoma sem volt iróniának.
— Erzsébet, ezt most komolyan mondja?
— Teljesen komolyan, Nórikám. Írassatok Gábor nevére egy részt még a házasság előtt. Az ügyvédek szerint így mindkét fél számára biztosabb. Nem szeretném, ha később bárki a fiam szemére vetné, hogy idegen lakásban lakik.
Nóra Gáborra nézett. Arra számított, hogy a férfi azonnal közbelép, leállítja az anyját, és kimondja, hogy a lakás Nóra különvagyona, ezt a kérdést pedig fel sem kellett volna vetni. Gábor azonban lesütötte a szemét, a tányérját bámulta néhány másodpercig, majd csendesen megszólalt:
— Anya tulajdonképpen nem mond hülyeséget. Itt élek én is, fizetek a mindennapi kiadásokba, az esküvőt is együtt álljuk. Valahol én is ennek a lakásnak a gazdája vagyok.
Egészen hétköznapi, nyugodt hangon mondta, mintha csak arról beszélnének, ki vigye le a szemetet vagy ki vásároljon be másnap. Nem pedig arról az ingatlanról, amelynek hitelét Nóra hat éven át fizette. A nő úgy érezte, a szoba levegője hirtelen sűrűvé válik. Jobban megnézte Gábor arcát, hátha legalább egy pillanatnyi bizonytalanságot lát rajta. De nem látott semmit.
— Vagyis ti ketten ezt már előre megbeszéltétek — mondta lassan Nóra. — Mielőtt leültünk volna ehhez az asztalhoz.
— Mi csak beszélgettünk róla — kezdte Gábor tétován, de a mondatot már nem fejezte be.