A Levente utcai kétszobás lakást Nóra teljesen egyedül vette meg. Nem volt mögötte családi segítség, közösen összekuporgatott önerő, sem olyan rokonoktól kapott kölcsön, amelyet „majd fizetés után” kellett volna visszaadnia.
Huszonhét éves volt akkoriban. Egy építőipari cégnél dolgozott beszerzési menedzserként, és tizenöt évre vett fel lakáshitelt. Az első esztendőkben szinte semmi pluszt nem engedett meg magának: nem utazott külföldre nyaralni, nem vett új műszaki cikkeket, és az alkalmi, hirtelen ötlettől vezérelt vásárlásokról is lemondott. Minden hónapban elutalta a törlesztőt, aztán a jegyzetfüzetében áthúzott egy újabb kis négyzetet. Így könnyebb volt elhinnie, hogy a futamidő valóban fogy.
Végül nem tizenöt, hanem hat év telt el, amikor a bank megküldte az igazolást: a tartozás teljes egészében rendezve. Aznap este Nóra főzött magának egy kávét, leült az ablak mellé, és hosszú ideig csak nézte a papírt, mintha az eltűnhetne, ha akár egy pillanatra is félrenéz. A lakás immár végleg az övé volt: a falak, a felújítás, minden konnektor, minden bevert szög.
Gáborral egy évvel később találkozott, egy közös ismerős születésnapi összejövetelén. A férfi nyugodt benyomást keltett. Nem tartozott azok közé, akik már az első beszélgetésnél hangosan tervezik a közös jövőt, de távolságtartónak sem tűnt. Inkább kiegyensúlyozott volt. Halkan nevetett, figyelmesen hallgatott, és nem pusztán udvariasságból bólogatott, hanem valódi kérdéseket tett fel.
Néhány hónapnyi találkozgatás után Gábor kimondott egy mondatot, amelyet később többször is megismételt:
— Nekem ebből az egészből te kellesz. A többi vagy jön magától, vagy nem. Nem az számít.
A lakásról köztük egyáltalán nem esett szó. Se tréfából, se komolyan. Gábor soha nem kérdezte, mennyi a rezsi, nem érdeklődött az iratok felől, még csak érintőlegesen sem hozta szóba a tulajdonjogot. Nóra pedig, aki korábban már tapasztalta, hogy egyes férfiak éppen az ilyen kérdésekkel próbálják kitapogatni a terepet, lassan abbahagyta az óvatosságot. Jólesett neki, hogy olyan ember van mellette, akinek ő maga fontos, nem pedig a négyzetméterek.
Fél év kapcsolat után Gábor megkérte a kezét. Nem volt étterem, nem borították virágok a padlót; egy teljesen átlagos estén, vacsora közben egyszerűen elé tette a gyűrűt, és azt mondta, nem látja értelmét tovább halogatni. Nóra azonnal igent mondott.
Egy hónap múlva Gábor áthozta a holmijait: három dobozt, egy bőröndöt és egy régi biciklit, amely végül az erkélyen kapott helyet. Közben elkezdték szervezni az esküvőt. Időpontot kerestek, rendezvénytermeket hívtak fel, félretettek a fotósra. Az együttélésük csendesen, különösebb súrlódások nélkül alakult, mintha mindketten előre megállapodtak volna abban, hogy nem adnak egymásnak felesleges okot a bosszúságra.
A közös költséget, az internetet, az élelmiszert, sőt még a fürdőszobai javításokat is továbbra is Nóra fizette. Gábor fizetése nem volt különösebben magas; mérnökként dolgozott egy kisebb cégnél. Amikor Nóra egyik reggelinél óvatosan megkérdezte, nem lenne-e igazságosabb fele-fele arányban viselni a kiadásokat, Gábor letette a villáját, és nyugodt hangon válaszolt:
— Nóra, én gyűjtök. Van egy külön számlám, minden hónapban oda megy a fizetésem egy része. A közös jövőnkre, a gyerekekre, vésztartaléknak. Ha akarod, megmutatom a kivonatot.
Aznap valóban meg is mutatta. A telefon képernyőjén látható számok meggyőzőnek tűntek, Nóra pedig elszégyellte magát a kérdés miatt. A magyarázat ésszerűnek hangzott: egy férfi nem feltétlenül azzal gondoskodik a családjáról, hogy azonnal elkölti a pénzét, hanem azzal is, ha félretesz a későbbi időkre. Többé nem hozta fel ezt a témát.
Esténként a lakásról beszélgettek: érdemes-e újratapétázni a hálószobát, vagy maradjon minden úgy, ahogy van; ki kellene-e cserélni a konyhabútort még az esküvő előtt. Szóba kerültek a gyerekek is: hányat szeretnének, mikor, és ki maradna otthon velük. Ezekben a hónapokban egyszer sem alakult ki vita arról, kié a lakás, vagy kinek mihez lenne joga. Nóra meg volt győződve róla, hogy Gáborral ugyanúgy tekintenek a családi életre: nyugodtan, számítás nélkül, rejtett szándékok nélkül.
Három héttel az esküvő előtt azonban Gábor egy új, számára teljesen természetesnek tűnő javaslattal állt elő.