Nézte a húgát, és próbálta előhívni magából azt, amit ilyenkor az embernek illene éreznie: valami melegséget, a másik hálájának jóleső visszfényét, vagy legalább azt a csendes elégedettséget, hogy segített egy családtagnak. De semmi ilyesmi nem jött. Csak egy tompa, nehéz nyomást érzett a mellkasában.
Az első napok még valahogy elviselhetően teltek. Az anyja levessel, süteménnyel, mindenféle otthoni étellel tömte, sajnálgatta, közben Rékát szidta, hogy „nehéz természetű asszony, az biztos”. Benedek nem vitatkozott vele. Nem volt hozzá ereje. Éjszakánként alig aludt. A régi kanapé rövid volt neki, ő pedig hanyatt fekve bámulta a plafont, miközben a konyhából beszédfoszlányok szűrődtek át: az anyja és Dóra kozmetikumokról, új kollekcióról, valami férfiról tárgyaltak, aki a luxusrészlegen vásárolt.
A második hét végére azon kapta magát, hogy hiányozni kezd neki az a csönd, ami Rékával közös lakásukat betöltötte. Nem az üresség csendje volt az, hanem az otthoné. Amikor Réka a táblázata fölé hajolva ült, és csak azt lehetett hallani, ahogy néha halkan hümmög, mert megtalálta a keresett sort. Hiányoztak a zoknijai is, amelyeket mindig az ágy mellett hagyott. Hiányzott a kávéja, amit túl erősre főzött, és amelyre ő korábban annyiszor morgott.
A harmadik héten az anyja megkérte, hogy javítsa meg a csöpögő csapot. Utána el kellett vinnie a piacra. Később Dóra szólt, hogy segítsen arrébb tolni egy szekrényt. Másnap pedig azt kérte, menjen el vele ruhát venni, mert „te férfi vagy, te objektíven megmondod”. Benedek a vállfákon lógó ruhákat nézte, hallgatta, ahogy Dóra a cipzár minőségéről faggatja az eladót, és közben egyetlen gondolat járt a fejében: azért vagyok itt, mert hallgattam anyára.
Egyszerű mondat volt. És kegyetlenül pontos.
A hónap végére már világosan látta, hogy neki nincs itt helye. Nem azért, mert rosszul bántak vele. Az anyja szerette, etette, óvta, ahogy tudta. Csakhogy az ő helye máshol volt: annál a nőnél, aki betétekről vezet táblázatot, és aki zokni nélkül képtelen elaludni.
Felhívta Rékát. A harmadik csöngésre vette fel.
– Szia – szólalt meg Réka. A hangja nyugodt volt, szinte teljesen színtelen.
– Szia – mondta Benedek. – Réka, beszélnem kell veled.
A vonal másik végén csend lett.
– Visszaviszem a pénzt – folytatta. – Az egészet. Egy fillér sem hiányzik majd. Gergőtől kértem kölcsön, ő kérdés nélkül adott.
– Nem a pénzről van szó – felelte Réka.
– Tudom. Hanem arról, hogy megkérdezés nélkül nyúltam hozzá. Arról, hogy kinevettem a megtakarításaidat, aztán mégis azokból vettem el. – Elhallgatott egy pillanatra. – Rosszul tettem. Mindenestül. Igazad volt.
Megint hallgatás következett. Olyan hosszú, hogy Benedek közben többször is megbánta: talán mást kellett volna mondania, talán még hozzá kellett volna tennie valamit, talán nem így kellett volna kezdenie.
– Gyere haza – mondta végül Réka.
Este negyed nyolckor lépett be a lakásba. Réka a tűzhelynél állt, háttal az ajtónak. Amikor Benedek belépett, nem fordult meg, csak a válla mozdult meg egészen finoman, mintha már előre tudta volna, hogy ő az.
Benedek az asztalra tette a borítékot. Benne volt a teljes összeg. Ahogy megígérte, az utolsó fillérig. Réka rápillantott a borítékra, aztán rá.
– Ülj le – mondta. – Kihűl a leves.
Leült. Réka elé tette a tányért. Az a tányér volt, amelyiket Benedek a legjobban szerette: kék, keskeny fehér peremmel. Azt hitte, már rég elfelejtette ezt az apróságot. Kiderült, hogy nem.
Csendben ettek. Később Réka leszedte az asztalt, Benedek pedig elmosogatott. Magától, kérés nélkül. Réka közben az asztalnál ült, telefonját nézte.
– Találtam egy betétet, másfél százalékkal jobb kamattal – jegyezte meg.
– Tényleg? – kérdezte Benedek.
– Tényleg. – Rövid szünetet tartott. – Át fogom tenni oda.
– Tedd át – válaszolta Benedek.
Réka felnézett rá. Komolyan, figyelmesen fürkészte az arcát. Aztán alig észrevehetően bólintott, de Benedek látta.
– Köszönöm, hogy visszahoztad – mondta halkan.
– Ezt nem kell megköszönnöd – felelte Benedek.
Réka ismét a telefonjára nézett. Benedek befejezte a teáját.
Odakint esett az eső. Az első igazi őszi eső volt: már nem az a langyos, nyári zápor, hanem hideg, szürke, kitartó eső, amely emlékezteti az embert, hogy a könnyű napoknak vége. Benedek az ablaküvegen lefutó csíkokat figyelte, és arra gondolt, milyen kevés is elég ahhoz, hogy az ember összetörjön valami törékenyet. Egyetlen telefonhívás. Három perc. Négy számjegy a jelszóból.
És milyen hosszú idő kell utána, hogy mindent újra össze lehessen rakni. Fillérről fillérre. Szóról szóra.
Réka tovább vezette a táblázatát. Benedek a lehajtott fejét nézte, és többé már egyetlen betéten sem talált semmi nevetségeset.