Az egész nap úgy csúszott át rajta, mintha vastag ködön keresztül élte volna meg. Estére már annyiszor elpróbálta magában a Rékával folytatandó beszélgetést, hogy szinte fájt tőle a feje. Néha csak gondolatban mondta végig, néha hangosan is, amikor biztos volt benne, hogy egyedül van.
„Figyelj, történt valami…” Nem, ez borzalmas kezdés.
„Dórának hirtelen szüksége lett rá, és én…” Ez még rosszabb.
„Ne haragudj, előbb meg kellett volna kérdeznem téged, de…” Ez legalább közelebb állt az igazsághoz.
Aztán meghallotta, ahogy a kulcs elfordul a zárban.
Réka belépett az ajtón, és Benedeknek elég volt egyetlen pillantás: tudta. Nem sejtette, nem gyanakodott — tudta.
Nem azért, mert kiabált volna. Nem azért, mert sírt. Épp ellenkezőleg: a csendje árulta el. Levette a cipőjét. Szépen egymás mellé igazította. Bement a konyhába. Minden mozdulata pontos, fegyelmezett és ijesztően kimért volt, mintha egész úton hazafelé összeszorított foggal tartotta volna magát, attól félve, hogy ha csak egy pillanatra is elengedi, darabokra hullik.
Benedek utána ment. Réka a konyhapultot nézte.
– Hozzányúltál a megtakarításomhoz – mondta.
– Réka, én el akartam mondani…
– A bank küldött értesítést. – Végre ránézett. – Épp egy értekezleten ültem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. Először azt hittem, tévedés. Aztán visszahívtam őket. Nem volt tévedés. Te kivettél pénzt a megtakarításomból, és továbbutaltad. Gondolom, Dórának.
Az utolsó név úgy hangzott el, hogy Benedek abban a pillanatban inkább elviselte volna, ha Réka üvölt vele.
– Dórának sürgősen kellett, anya hívott, azt mondta, csak ma szabadult fel hely…
– Hely. – Réka lassan ismételte meg a szót, mintha idegen íze volna. – Hely egy arcplasztikára. Jól értem?
Benedek hallgatott. Erre nem volt olyan válasz, amely ne lett volna még szánalmasabb.
– Tehát jól értem. – Réka felállt, odament az ablakhoz, és háttal megállt neki. A válla egyenes volt, feszes, mintha láthatatlan súlyt tartana. – Benedek, én hét éve rakom félre ezt a pénzt. Apránként. Forintról forintra. Pontosan tudod, hogyan gyűjtögettem. Te nevettél is rajtam. „A mi kis könyvelőnk”, „a kapitalista” — emlékszel? Vicces volt, ugye? Csakhogy én azért tettem félre, mert emlékszem, amikor anya a fürdőszobában sírt, mert azt hitte, alszom. Emlékszem, hogyan számolgattuk a visszajárót a boltban. Tudtad ezt?
– Tudtam – felelte Benedek halkan.
– Tudtad. És mégis elvetted. Nem kérdeztél meg. Egyszerűen elvetted, és odaadtad a húgodnak, hogy feszesebb legyen az arca a kozmetikai üzletben végzett munkájához. – A hangja végig egyenletes maradt, és ez sokkal rémisztőbb volt bármilyen zokogásnál. – A bundára emlékszel? Tavaly. Akkor is megkérdeztem, minek neki bunda. Nem válaszoltam rá hangosan, de most már tudom. Ugyanazért, amiért most ez a műtét. Mert mindig akad valaki, aki fizet. Mert ott vagy te.
– Réka…
– Odaadtad a megtakarításomat a húgodnak? – fordult meg. A hangjában végre megjelent valami eleven, de nem megkönnyebbülés volt, hanem keserűség, éles és hideg, mint egy üvegszilánk. – Akkor tartson el ő.
Benedek kinyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki rajta. Aztán becsukta.
– Azt szeretném – folytatta Réka, és most már nem keserűség szólt belőle, hanem valami sokkal véglegesebb: egy rég meghozott döntés, amelyet csak most mond ki –, hogy menj el anyádhoz. Egy időre. Gondolkodnom kell.
– Réka, ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan. – Elhaladt mellette az ajtó felé. – Nem fogok vacsorát főzni annak az embernek, aki engedély nélkül rendelkezik a pénzemmel. És mosni sem fogok rá. Menj anyádhoz. Ott majd kapsz enni. Dóra is besegíthet, most már van pénze, hiszen a prémium részlegen dolgozik.
Bement a hálószobába. Nem fordította rá a kulcsot az ajtóra, nem zárkózott be. De a távolság, amely abban a percben közéjük feszült, olyan nagy volt, hogy azon már semmilyen zár nem változtatott volna.
Erzsébet tárt karokkal fogadta a fiát. Azt mondogatta, Réka „csak kimerült”, meg hogy „majd elmúlik”. Megágyazott neki a kis szobában, ahol még mindig ott állt Benedek régi iskolai íróasztala, és a levegőben naftalin meg régi bútorok szaga keveredett.
Dóra másnap jelent meg, feltűnően jókedvűen. Elújságolta, hogy már be is jelentkezett a sebészhez. Puszit nyomott a bátyja arcára, megint azt mondta, hogy „te vagy a legjobb”, aztán lelkesen mesélni kezdett az új osztályról, az illatokról, a drága krémekről, és egy vásárlóról, aki több pénzt költött arcápolásra, mint más egy nyaralásra. Sugárzott róla az elégedettség. Dóra mindig ilyen derűs volt, amikor a dolgok az ő javára alakultak.
Benedek pedig némán ült a helyén.