Réka azután nem hozta fel többé a témát. Nem tett megjegyzéseket, nem kérdezősködött, nem kezdett újabb vitát. Csak néha Benedek elkapta a pillantását: akkor, amikor Dóra átjött hozzájuk, és azt a bizonyos bundát úgy hajította rá a fogasra, mintha valami hétköznapi, ócska kabát lenne. Réka szemében ilyenkor volt valami, amit Benedek nagyon nem akart megfejteni. Még nevet sem akart adni neki.
Az egész egy szerdai napon indult, amikor felhívta az anyja.
Benedek a konyhában állt, kávét főzött, Réka még nem ért haza a munkából. A telefon a válla és a füle közé szorítva volt, ő pedig közben fél szemmel a kotyogóst figyelte, miközben Erzsébet asszony elmagyarázta, mi történt. Az anyja hangjából rögtön hallani lehetett: a döntés már megszületett, a hívás csak formaság. Nem tanácsot kér, hanem közli, kinek mi a dolga.
– Dórának most segíteni kell – mondta. – Te is belátod, mekkora lehetőség ez neki.
Dóra egy kozmetikai üzletben dolgozott tanácsadóként. Szerette a munkáját: szépen felöltözni, mosolyogni, krémekről beszélni, néha kisminkelni egy-egy vevőt. Eddig egy olcsóbb márkánál volt beosztva, ahol a vásárlók sokfélék voltak, de többnyire árérzékenyek, óvatosak, nem túl nagy igényekkel. Most viszont áthelyezték a prémium részlegre. Más pult, más vendégkör, más pénz.
– Ott egészen más emberek fordulnak meg – magyarázta az anyja. – Olyan nők, akik egyetlen arckrémre annyit költenek, mint amennyit te egy hónap alatt meg sem keresel. És férfiak is bemennek oda, komoly emberek, pénzzel. Érted, ugye? Dórának ehhez méltónak kell látszania. Hogy higgyenek neki.
– És ez pontosan mit jelent, hogy „méltónak látszania”? – kérdezte Benedek óvatosan.
– Arcplasztikát szeretne – felelte Erzsébet olyan természetességgel, mintha csak azt mondaná, Dóra új frizurát csináltat.
Benedek egy pillanatra elhallgatott.
– Anya…
– Nem szeszélyből akarja! A munkája miatt! – vágott közbe Erzsébet asszony, és a hangjába beköltözött az a régi, kemény sürgetés, amelyet Benedek gyerekkora óta ismert. Ez volt az a tónus, amely után már nem vitatkozni kellett, hanem menni és megcsinálni, amit mondtak. – Ráadásul Dóra sem húszéves már. Figyelnie kell magára. A prémium részlegen más szemmel nézik az embert. Azt akarod, hogy a húgod elveszítsen egy ilyen állást?
– Nem, de…
– Hiányzik neki még valamennyi. Nem is sok. Benedek, hát a testvéred. A saját véred.
A saját véred. Benedek családjában ez mindig erős érvnek számított. Talán túlságosan is erősnek.
– Most nincs fölös pénzem – mondta végül. – Tényleg nincs, anya.
– Rékának viszont van lekötött megtakarítása – jegyezte meg Erzsébet egyszerűen. – Hallottam, hogy mindig rakosgatja ide-oda. Ott áll az a pénz, nem csinál semmit.
– Anya, az Réka pénze.
– A tiétek – javította ki az asszony azonnal. – Férj és feleség vagytok, minden közös. Vagy ő nem bízik benned? Te nem vagy úr a saját otthonodban?
Ezt nem kellett volna kimondania. Pontosan ez volt az a horog, amelyet Benedek gyerekkora óta ismert, és amelyet az anyja hibátlan mozdulattal tudott bedobni. „Nem vagy úr a saját otthonodban.” Ostobaság, persze. Benedek tudta, hogy az. Ésszel felfogta. Csakhogy a horog már beakadt.
– Réka most dolgozik – mondta lassan. – Este beszélek vele.
– Miért csak este? – csodálkozott Erzsébet. – Dóra ma akar időpontot foglalni. Rengetegen várnak rá, de most felszabadult egy hely. Te tudod a jelszót az alkalmazásához, nem?
Tudta. Réka egyszer elmondta neki, „ha bármi történne” alapon. Ő pedig megjegyezte.
És ez a tudás most belülről égette, miközben az anyja tovább beszélt Dóráról, a prémium részlegről, a saját vérről, Benedek pedig ott állt a konyhában a rég kihűlt kávéval a kezében, és úgy érezte, a józan esze csendben felállt, illedelmesen becsukta maga mögött az ajtót, és magára hagyta.
Az egész három percig tartott. Három perc, és az összeg már Dóra kártyáján volt. Három perc, amely után Benedek letette a telefont az asztalra, és sokáig úgy bámulta, mintha valamilyen bűntény tárgyi bizonyítéka heverne előtte.
„Este elmondom” – nyugtatgatta magát. „Megmagyarázom. Réka meg fogja érteni. Hiszen ez tényleg kell Dórának, a munkájához kell, nem egy bunda.” Majdnem sikerült meggyőznie magát. Majdnem.
Aztán írt Dórának: „Elküldtem.” Dóra három szívecskével válaszolt, utána pedig ezt küldte: „Benedek, te vagy a legjobb!!!” Ő csak nézte a felkiáltójeleket, és egyre pocsékabbul érezte magát.