Réka soha nem csapta be maga után az ajtót. Egyszer sem. Ez afféle belső törvény volt nála: nincs ajtócsapkodás, nincs üvöltözés, nincs tányérhajigálás. Az anyja régen azt mondogatta neki: „Az a nő, aki ordítani kezd, már el is veszítette a játszmát.” Ezért amikor azon az estén belépett a lakásba, hangtalanul kibújt a cipőjéből, és katonás rendben a küszöb mellé állította, Benedeknek azonnal meg kellett volna éreznie, hogy baj van.
Réka egyenesen a konyhába ment. Feltette a vízforralót. Aztán leült az asztalhoz, és némán bámulta a lapját.
– Réka? – szólt utána Benedek az előszobából.
Nem kapott választ.
Belépett a konyhába, megállt az ajtófélfánál, és ekkor Réka lassan felnézett rá. Benedek később azt mesélte a barátainak, bárcsak inkább kiabált volna. A dühöngő feleséggel tudott volna mit kezdeni: átöleli, elsüt egy ostoba tréfát, bűnbánó képet vág. De ezekkel a szemekkel, ezzel a nyugodt, hideg, novemberi folyóvízre emlékeztető tekintettel nem tudott mit kezdeni.
– Hozzányúltál a lekötött pénzemhez – mondta Réka.
Nem kérdés volt. Ténymegállapítás.
Benedek ekkor megértette, hogy ez az este nem fog gyorsan véget érni.
Hét éve éltek együtt. Hét év elég idő ahhoz, hogy az ember szinte mindent tudjon a másikról. Benedek tudta például, hogy Réka zokni nélkül képtelen elaludni. Tudta, hogy a kutyás filmeken mindig elsírja magát, bár ezt a világért sem vallaná be. Azt is tudta, hogy étteremben legalább háromszor végigolvassa az étlapot, mielőtt rendel. És természetesen tudott a megtakarításairól is.
Azok külön fejezetet jelentettek Réka életében.
Táblázatot vezetett róluk. Igazit, képletekkel, kamatokkal, lejárati dátumokkal. Figyelte a banki ajánlatokat, pénzügyi oldalakat olvasott, összevetette a feltételeket. Néhány havonta ünnepélyes arccal közölte vacsora közben:
– Találtam egy fél százalékkal jobb konstrukciót. Áttettem oda.
Ilyenkor Benedek komolyan bólogatott, mintha pontosan értené a jelentőségét, aztán amint Réka elfordult, látványosan az égnek emelte a szemét.
– Te vagy az én kis tőkés nagyasszonyom – dünnyögte olykor, miközben puszit nyomott a feje búbjára. – A Rothschildok reszketve jegyzetelnének melletted.
– A Rothschildok éppen ezért Rothschildok – felelte Réka minden alkalommal.
Benedek nem értette. Őszintén nem. Mi öröm van abban, hogy valaki filléres különbségeket számolgat, forintokat pakolgat egyik bankból a másikba, csak azért, hogy valamivel többet kapjon, amit szabad szemmel szinte észre sem venni? Ha van pénz, el kell költeni. Ha nincs, kölcsön kell kérni. Ennyi az egész.
Réka egyszer magyarázta el neki. Csak egyszer, mert utált ismételni.
– Olyan családban nőttem fel, ahol anyám a hónap végén azt számolta, jut-e még kenyérre – mondta akkor halkan, minden pátosz nélkül, úgy, mintha az időjárásról beszélne. – Nekem ezért minden forintnak súlya van. Ez nem zsugoriság, Benedek. Ez emlék.
Benedek akkor elszégyellte magát, és többé nem viccelődött vele hangosan.
Magában persze továbbra is megtette. „A család főkönyvelőjének” nevezte, néha pedig „pénzügyi igazgatónak”. Azt hitte, ártalmatlan. Sőt, valahol kedvesnek gondolta.
Sok mindent nem értett még akkor.
Benedek családjában egészen másként bántak a pénzzel. Az anyja, Erzsébet asszony, aki mindig tökéletesre dauerolt hajjal járt, és minden kérdésről határozott véleménye volt, úgy tartotta, hogy a pénz arra való, hogy elköltse az ember. „Egyszer élünk” – mondogatta, és az ő szájából ez már-már gazdasági tervnek hangzott. Dóra, Benedek húga, ebben pontosan az anyjára ütött. Olyan könnyedséggel és természetességgel tudott pénzt szórni, mintha kifejezetten erre született volna.
Az előző évben például ott volt az a bundás eset.
Dóra egy este ragyogó arccal robbant be hozzájuk, és bejelentette, hogy talált egy „elképesztő bundát nevetséges áron”. A nevetséges ár, mint kiderült, nagyon is konkrét összeg volt, amelyből Dórának „csak egy egészen kicsi” hiányzott. Réka akkor szó nélkül felállt az asztaltól, és kiment a konyhába. Benedek hallotta, ahogy odabent csörömpölnek a csészék: nem hangosan, de annál feszültebben.
A pénzt végül természetesen odaadta. Dóra a húga volt.
Réka utána sokáig nem szólt semmit. Nem sértődötten hallgatott, inkább úgy, mint aki valami keserű falatot próbál lenyelni, és nem tudja eldönteni, sikerül-e.
– Bundára annak van szüksége, aki tényleg hideg vidéken él – mondta végül. – Dóra egy olyan városban lakik, ahol metró jár. Minek neki bunda?
– Hát… szép – vont vállat Benedek.
– Szép – ismételte Réka csendesen. – Értem.