Valami végérvényesen eltört benne. Az a törékeny, üvegből épült bizalmi híd, amelyen egy házasság átjárható marad, egyetlen pillanat alatt omlott össze, és éles szilánkokra hullott. A férje, akinek mellette kellett volna állnia, az imént mindenki előtt mentegette a lopást. Azt, hogy az anyja belenyúlt a felesége zsebébe, csak azért, hogy a lusta öccse kényelmét finanszírozza.
– Család? – Lilla lassan felállt az asztaltól.
Furcsa, szinte ijesztő nyugalom szállta meg. A düh, a sértettség, a fájdalom egyszerre hátrahúzódott, és a helyén valami hideg, tiszta elhatározás maradt.
– Gergő, a család nem lop kulcsot egymástól. A család nem hamisít aláírást szerződéseken. És a család nem takargat aljasságot azzal, hogy „hiszen rokonok vagyunk”.
Ezután Erzsébet felé fordult, aki még mindig összefont karral állt, azzal az elégedett arckifejezéssel, mint aki biztos benne, hogy a fia végre az ő oldalára állt.
– Holnap visszaadja a lakásom kulcsait. A bérlőknek három napot adtam, hogy összepakoljanak és elmenjenek. Ha nem költöznek ki, rendőrt hívok, és maga magyarázhatja el, hogyan adta ki más tulajdonát az engedélye nélkül. Az elmúlt fél évben beszedett teljes összeget visszafizeti nekem az utolsó forintig. A piaci bérleti díj alapján fogom kiszámolni. Ezen felül rendezi a víz- és villanyszámlákat is. Ha a hónap végéig nem kapom meg a pénzt, bíróságra viszem az ügyet. A bérlő adatai nálam vannak, és higgye el, Zoltán szívesen tanúskodni fog maga ellen, csak hogy őt ne tekintsék bűntársnak.
Erzsébet arca elsápadt. A magabiztossága egy szempillantás alatt elillant. Kinyitotta a száját, mintha vissza akarna vágni, de egyetlen értelmes szó sem jött ki rajta. Most értette meg igazán, hogy Lilla nem fenyegetőzik üresen.
– Lilla, megőrültél? Miféle bíróság? A saját anyámat akarod beperelni? – Gergő felpattant, és megpróbálta megfogni a felesége karját, de Lilla élesen elhúzódott.
– Ő nem az anyám. Ő az a nő, aki meglopott – nézett a férje szemébe rezzenéstelenül. – Te pedig az az ember vagy, aki ezt hagyta, majd közölte velem, hogy ez így rendben van.
– Lilla, kérlek, állj meg egy pillanatra – váltott Gergő hirtelen lágyabb, könyörgőbb hangra. – Anya bocsánatot kér, kifizeti a rezsit, és lezárjuk ezt az egészet. A pénzt már úgysem tudja visszaadni, ezt te is tudod, Marcell biztosan elköltötte. Tényleg megéri szétverni a házasságunkat egy garzon miatt?
– Nem én verem szét a házasságunkat, Gergő. Itt már nincs házasság.
Lilla lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, és letette az asztalra, közvetlenül a telefonja mellé. A fém halk koppanása olyan élesen hasított a csendbe, mintha valami sokkal nagyobb zuhant volna le.
– Összepakolok, és pár napra elmegyek a szüleimhez. Szerda estig van időd, hogy te is összeszedd a holmidat és elköltözz. Mehetsz anyádhoz, Marcellhez, nekem mindegy. A közös lakást majd bíróságon osztjuk meg. A vételár hetven százalékát az én pénzemből fizettük, a szüleimtől érkezett utalásokról minden bizonylat megvan. A válókeresetet én fogom beadni.
– Egy lakás miatt válsz el?! – sivította Erzsébet, miközben a mellkasához kapott. – Mindig is pénzéhes voltál! Az én Gergőm mindent megtett érted, te meg pár forint miatt az utcára tennéd!
Lilla nem válaszolt. Nem volt már mit mondania. Megfordult, kiment az előszobába, levette a szekrény felső polcáról az utazótáskáját, majd a hálóban módszeresen beledobálta a legfontosabb ruháit és iratait. Gergő az ajtófélfának támaszkodva állt, zavartan és tehetetlenül, közben arról motyogott, hogy Lilla túl messzire megy, holnapra lenyugszik, és meg fogja bánni, amit most kimondott.
Lilla azonban pontosan tudta, hogy nem fogja megbánni.
Taxit hívott, felkapta a táskáját, és kilépett a lakásból. Még akkor sem fordult vissza, amikor a konyha felől meghallotta Erzsébet panaszos jajveszékelését.
Szerda este, ahogy ígérte, Lilla elment a saját garzonjához. Zoltán, úgy tűnt, végre felfogta, milyen komoly bajba keveredhet: addigra kiköltözött, a kulcsokat pedig a postaládában hagyta. A lakásban állott cigarettaszag terjengett, és alapos takarításra volt szükség, de újra az övé volt. Csak az övé.
Megvárta a lakatost, aki fél óra alatt új, erős zárakat szerelt az ajtóra. Amikor Lilla átvette a frissen csillogó kulcsokat, bezárta maga mögött az ajtót, és kilépett az utcára.
A kora esti város hűvös széllel és lámpafénnyel fogadta. A zsebében megrezzent a telefonja. Értesítés érkezett: Erzsébet átutalta a bérleti díj első részletét, valamint a teljes közüzemi tartozást. Úgy látszott, egy valódi rendőrségi ügy vagy per lehetősége erősebbnek bizonyult, mint az anyai rajongás a semmirekellő kisebbik fia iránt.
Alatta ott villogott Gergő üzenete is. Találkozni akart, beszélni akart, mert szerinte „anya mindent belátott”, és „nekik még meg kell menteniük a házasságukat”.
Lilla elhúzta az értesítést anélkül, hogy megnyitotta volna, majd lezárta a képernyőt.
Nem volt már mit megmenteni.
Hosszú idő óta először vett igazán mély levegőt. A mellkasában nem szorítás volt, hanem könnyűség. Szabadságot érzett, és valami csendes, szilárd bizonyosságot a jövővel kapcsolatban. Volt egy lakása, volt munkája, és ami a legfontosabb: megőrizte az önbecsülését, amelyet nem engedett sárba taposni.
A garzont pedig fel fogja újítani. Most már senki sem állhat az útjába.