— fordult a menye felé, kezében egy salátástállal. — Mi itt Gergővel gondoltuk, összedobunk valami vacsorát. De hát miért vagy ilyen sápadt, kislányom? Baj van a munkahelyeden?
Lilla egyetlen szó nélkül bújt ki a cipőjéből, gondosan a helyére tette, aztán belépett a konyhába. Gergő az asztalnál ült, a telefonját görgette, mintha semmi különös nem történne körülötte.
— A gond nem a munkahelyemen van, Erzsébet asszony — mondta Lilla nyugodtan, majd kihúzta magának a széket, és leült a férjével szemben. — Hanem a családunkban.
A hangja olyan egyenletes és hideg volt, hogy Gergő végre felnézett a kijelzőről. Óvatos, gyanakvó pillantást vetett rá. Erzsébet asszony a konyharuhával a kezében megdermedt, és a korábbi negédes mosolya lassan leolvadt az arcáról.
— Mi történt, Lilla? — kérdezte Gergő.
Lilla elővette a mobilját, megnyitotta a fényképeket, majd letette a készüléket az asztal közepére, kijelzővel fölfelé.
— Ma elmentem a lakásomba. Abba, amelyikről te azt mondtad, hogy édesanyád palántákat nevelget benne.
Erzsébet asszony arca egy szempillantás alatt foltos vörösre váltott. Nyelt egyet, aztán hirtelen a mosogató felé fordult, mintha éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe, hogy feltétlenül kezet kell mosnia.
— És? Mi volt ott? — Gergő még mindig nem fogta fel, mekkora vihar közeledik.
— Idegen férfiak laknak benne, Gergő. Már fél éve. Sáros cipővel járkálnak a parkettámon, az én konyhámban sütögetnek, az én vizemet és áramomat fogyasztják. És ami a legszebb az egészben… — Lilla közelebb tolta hozzá a telefont. — Mindezt ennek a papírnak az alapján teszik. Nézd meg alaposan.
Gergő a kezébe vette a készüléket. A szeme ide-oda cikázott a képernyőn, aztán továbbhúzta a képet, és a fotón látható aláírásokat kezdte vizsgálni. A konyhára sűrű, nyomasztó csend ereszkedett. Csak a csapból zubogó víz hangja törte meg, mert Erzsébet asszony annyira megfeledkezett magáról, hogy nyitva hagyta.
— Anya? — Gergő hangja megbicsaklott. Felnézett Erzsébet asszonyra. — Ez micsoda? Te kiadtad Lilla lakását?
Az asszony hirtelen elzárta a csapot. Lassan megfordult, nedves kezét a köténybe törölte. A tekintetében már nem volt bűntudat. Inkább makacs, kemény elszántság jelent meg benne, mint valakiben, akit sarokba szorítottak, de még így is támadni készül.
— És akkor mi van? — csattant fel feszülten. — Üresen állt az a lakás! Csak porosodott, semmi haszna nem volt. Ti nem laktok ott, felújítani sem újítjátok. Miért menjen veszendőbe valami, amiből pénz lehet? Ez egyszerű józan ész!
— Az az én vagyonom, Erzsébet asszony — felelte Lilla tagoltan, még mindig nem emelve fel a hangját. — Az én külön tulajdonom. És egyedül én döntöm el, hogy üresen áll-e vagy sem. Magának semmiféle joga nem volt idegen embereket beengedni oda, ráadásul pénzt kérni érte. Ez csalás.
— Miféle csalás? — tárta szét a karját Erzsébet asszony, színpadiasan az ég felé forgatva a szemét. — Na tessék, hirtelen ügyvédnő lett belőle! Én a családnak szereztem pénzt!
— Melyik családnak? — Lilla kissé előrehajolt. — Az én családomba maga csak egy negyvenezer forintos közüzemi számlát hozott be. A bérleti díj hová került? Marcell autójára? Vagy az új számítógépére?
Gergő zavartan kapkodta a tekintetét az anyja és a felesége között.
— Anya, ez igaz? Marcellnek adtad azt a pénzt? — kérdezte, és a hangjában még ott bujkált a remény, hogy az asszony mindjárt felháborodottan letagadja az egészet.
— Igen, neki adtam! — vágta rá dacosan Erzsébet asszony, és közelebb lépett az asztalhoz. — Mert neki nagyobb szüksége volt rá! Ti Lillával jól éltek, mint hal a vízben. Rendes fizetésetek van, hitelt sem nyögtek. Annak a fiúnak viszont el kell indulnia az életben! Nehéz időszakon megy keresztül, keresi a helyét. Ki segítsen neki, ha nem az anyja?
— Más kárára? — Lilla keserűen felnevetett, miközben érezte, hogy ettől a képtelen arcátlanságtól összeszorul a torka. — Úgy döntött, hogy a kisebbik fiát a menye lakásából fogja támogatni? Maga ezt komolyan normálisnak tartja?
— Hogy mersz így beszélni velem? — Erzsébet asszony hangja sikoltásba csapott át. — Én befogadtalak a családomba, úgy kezeltelek, mintha a saját lányom lennél!
— Miféle saját otthonába fogadott be? — Lilla körbemutatott a konyhán. — Mi az én lakásomban élünk.
Ez a lakás, ahol most ültek, valóban a házasságuk alatt került a nevükre, de a vételár nagyobb részét Lilla szülei adták bele. Erzsébet asszony egyetlen forinttal sem járult hozzá. Lilla azonban most nem állt meg.
— Maga itt vendég. Abban a másik lakásban pedig szintén csak azért volt kulcsa, mert megbíztam magában, amikor a csőjavítás miatt be kellett engedni a szerelőket. Ennyi volt a szerepe. Nem több.
Ezután Lilla a férjére nézett. Gergő görnyedten ült az asztalnál, a saját kezét bámulta. Esze ágában sem volt kiállni mellette.
— Gergő, te nem akarsz mondani valamit? — kérdezte halkan.
A férfi nagyot sóhajtott, végighúzta a tenyerét az arcán, majd végre ráemelte a tekintetét. Lilla azonban nem a határozottságot látta benne, nem azt, hogy igazságot akar tenni, hanem bosszúságot: mintha csak az zavarná, hogy őt is belerángatták ebbe a kellemetlen helyzetbe.
— Lilla, őszintén… nem túlzol egy kicsit? — kezdte békítőnek szánt hangon. — Anya persze hibázott, ezt nem vitatom. Meg kellett volna kérdeznie téged, mielőtt bármit csinál. Ez egyértelmű. De azért nézd a másik oldalát is: az a lakás tényleg üresen állt. Anya csak gyakorlatiasan gondolkodott. Marcellnek most valóban nem könnyű. Család vagyunk, segítenünk kell egymást. Ne csináljunk már bolhából elefántot. Laktak ott páran, de hát nem romboltak le semmit.
Lilla némán nézte a férjét, és érezte, ahogy belül mindene jéghidegre dermed.