– …és jó lenne, ha ezt még azelőtt tisztáznánk, hogy rendőrt hívok.
A férfi arca megkeményedett, a szája sarkában undorral vegyes gúny jelent meg. A nadrágjába törölte a kezét, aztán féloldalasan elvigyorodott.
– Miféle tulajdonos? Kisasszony, maga nagyon elnézte a címet. Mi ezt a lakást már fél éve béreljük. Van szerződésünk, minden rendben van, hivatalosan. Erzsébet asszony adta ki nekünk. Szóval jobb lesz, ha szépen kifárad innen, mielőtt én hívom ki a járőrt magánlaksértés miatt.
Az anyósa neve úgy csattant a szűk előszobában, mintha valaki fegyvert sütött volna el. Lilla fejében egyetlen pillanat alatt összeálltak a darabok, és a kép, amely kirajzolódott, émelyítően egyértelmű volt. Tizenkét köbméter víz. Kétszáz kilowatt áram. Palánták az erkélyen.
– Mutassa azt a szerződést – szólalt meg Lilla olyan hidegen, hogy maga is alig ismert rá a hangjára. Karba fonta a kezét, és egy tapodtat sem mozdult. – Most rögtön. Ennek az ingatlannak én vagyok az egyedüli tulajdonosa. Erzsébet asszonynak nincs, és soha nem is volt meghatalmazása arra, hogy ezt a lakást bérbe adja. Ha azonnal nem látom a papírokat, hívom a rendőrséget.
A férfi mintha megérezte volna, hogy ezúttal nem egy könnyen elijeszthető nő áll előtte. Nagyot sóhajtott, majd kelletlenül eltűnt az egyik szobában. Kisvártatva visszatért egy gyűrött, műanyag irattartóval. Kihúzott belőle néhány tűzőgéppel összefogott lapot, és Lilla felé nyújtotta.
Egy internetről letöltött, sablonos lakásbérleti szerződés volt. Semmi különös, éppen olyan, amilyet bárki kinyomtathatott volna öt perc alatt. A „bérbeadó” rubrikába Erzsébet asszony lendületes, ismerős kézírása került. A „bérlő” mezőben egy Kovács Zoltán nevű férfi szerepelt. A havi díj valamivel a piaci ár alatt volt meghatározva, de még így is tekintélyes összegnek számított.
– Amikor ezt aláírták, egyáltalán megnézték a tulajdoni lapot? Vagy bármilyen iratot a lakásról? – emelte fel a tekintetét Lilla. Belül tompa, forró düh kezdett benne gyűlni, de az arca mozdulatlan maradt.
– Minek néztük volna? – csodálkozott rá őszintén Zoltán. – Rendes, komoly asszonynak tűnt. Azt mondta, a lakás a fiáé meg a menyéé, csak külföldre mentek, őt pedig megkérték, hogy adja ki, legalább a rezsit fedezze. Mi minden hónap ötödikén utaljuk neki a pénzt. Eddig semmi gond nem volt.
Lilla elővette a telefonját, és gyors egymásutánban lefényképezte a szerződés minden oldalát. Külön ráközelített az aláírásokra, a dátumra és az összegre. Ezután Zoltán személyi igazolványáról is készített képet; a férfi ugyan látványosan nem örült neki, de végül mégis engedelmeskedett.
– Akkor most figyeljen rám, Zoltán – adta vissza neki az iratokat Lilla. – Önt átverték. Ennek a nőnek ehhez a lakáshoz semmi köze azon kívül, hogy a férjem anyja. Amit önök aláírtak, jogilag semmit sem ér, mert nem a tulajdonos kötötte. Jelenleg önök engedély nélkül tartózkodnak az ingatlanomban.
A férfi arca megnyúlt. Az előbbi magabiztos fölénye egyetlen másodperc alatt szertefoszlott.
– És most mi lesz? – kérdezte rekedten. – Mi erre a hónapra már előre fizettünk neki.
– Ezt Erzsébet asszonnyal kell rendeznie – felelte Lilla. – Én három napot adok. Pontosan hármat. Addig pakoljanak össze, és hagyják el a lakást. Szerda este visszajövök a körzeti megbízottal és egy zárcserére hívott szakemberrel. Ha akkor még itt találom a holmijukat, kikerülnek a lépcsőházba. Világos voltam?
Zoltán még próbált volna tiltakozni. Belekezdett valamibe az elutalt pénzről, meg arról, hogy nekik ehhez semmi közük, de Lilla már nem hallgatta végig. Sarkon fordult, kilépett a lakásból, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a folyosó mennyezetéről finom vakolatpor hullott alá.
Amikor beült az autóba, hosszú percekig képtelen volt elfordítani a kulcsot. A keze apró, ideges remegéssel reszketett a kormányon. Fél év. Hat teljes hónapon át az anyósa titokban idegeneknek adta ki az ő lakását. Zsebre tette a bérleti díjat, miközben Lilla becsülettel fizette az ingatlan után az adókat, most pedig még a képtelenül magas rezsiszámlákat is neki kellett volna állnia.
A gondolatai vadul kavarogtak. Mire költhette Erzsébet asszony ezt a pénzt? A nyugdíja egyáltalán nem volt rossz, nem élt szűkösen, soha nem panaszkodott valódi nélkülözésre. Aztán Lillának hirtelen eszébe jutott valami.
Gergő öccse, Marcell.
A harmincéves, örökké útkeresésben lévő, elkényeztetett nagy gyerek. Kéthavonta váltogatta a munkahelyeit, mindig az alkalmatlan főnökökre fogta, ha valahonnan mennie kellett, és rendszeresen az anyjától kért kölcsön. Néhány hónappal korábban Marcell váratlanul egy vadonatúj külföldi autóval állított be a családi vacsorára. Amikor Gergő megkérdezte, miből telt rá, csak hanyagul odavetette, hogy hitelre vette, az első részletbe pedig besegített az anyjuk. Egy hónapja pedig azzal dicsekedett, hogy csillagászati áron gamer számítógépet vásárolt.
Lilla ujjai görcsösen rászorultak a kormányra. Tehát erről volt szó. Az anyósa az ő lakásából befolyó pénzből támogatta a kicsi fiacskáját, a család dédelgetett kedvencét.
Hazafelé végig azt a beszélgetést rakta össze magában, amelyre hamarosan sort kellett kerítenie. Nem akart jelenetet rendezni. A hisztéria gyengeségnek tűnt volna, és most nem engedhette meg magának, hogy gyengének lássák. Hideg fejre volt szüksége, kézzelfogható bizonyítékokra és tanúkra.
Amikor belépett a saját lakásába, a konyha felől élénk beszélgetés és edénycsörgés szűrődött ki. Gergő már hazaért a boltból, és mintha csak a sors rendezte volna így, vele együtt Erzsébet asszony is megjelent. Sült csirke illata terjengett a levegőben. Az anyósa Lilla kötényében sürgölődött a tűzhelynél, olyan otthonosan, mintha mindenhez joga lenne.
– Ó, Lillácska is megjött! – csicseregte Erzsébet asszony örömteli hangon.