– Ugyan honnan jöhetett volna össze tizenkét köbméter meleg víz, Gergő? Hiszen abban a lakásban elvileg senki sem lakik.
Lilla a kanapé szélén kuporgott, ujjai között a telefonját szorongatta. A közös képviselő alkalmazása volt megnyitva rajta, és a kijelzőn világító számok annyira képtelennek tűntek, mintha valaki rossz tréfát űzne vele.
Gergő fel sem nézett a tévéről, ahol valami sportműsor ment. Kényelmesen megnyújtózott, roppant egyet a nyaka, aztán egy marék sós mogyorót dobott a szájába.
– Lehet, hogy elromlott a vízóra. Vagy amikor legutóbb ott jártál, véletlenül nyitva hagytad a csapot.
– Három hónapja voltam ott utoljára – felelte Lilla feszülten. – Ha akkor nem zárom el a vizet, mostanra már az alattunk lakók felújítását fizetnénk. Ráadásul nézd meg az áramot is. Kétszáz kilowattóra. A mi háromszobás lakásunkban kevesebb fogy, pedig itt naponta mosunk, főzünk, mindent használunk.
Letette maga mellé a mobilt, és megdörzsölte a halántékát. A város másik végében álló garzon még a házassága előtt került a nevére; a szüleitől kapta ajándékba, amikor befejezte az egyetemet. Lilla mindig úgy gondolt arra az ingatlanra, mint egyfajta biztonsági tartalékra. Gergővel abban maradtak, hogy egyelőre nem adják ki, mert alapos felújításra szorult: a tapéta több helyen cafatokban lógott, a fürdőszobai csövek pedig minden víznyitásnál baljósan zúgtak. Lilla azt tervezte, hogy összegyűjtik a szükséges pénzt, keresnek egy megbízható brigádot, rendbe hozzák az egészet, és csak utána engednek be oda tisztességes bérlőket.
A lakatlan egyszobás kulcsai mindössze három helyen voltak: Lillánál, Gergőnél, valamint egy tartalékcsomó Gergő édesanyjánál, Erzsébetnél. Azt a kulcsot Lilla még az előző télen adta oda neki, amikor a házban a fűtési strangokat cserélték, ők pedig éppen elutaztak pihenni. Erzsébet akkor felajánlotta, hogy beengedi a szerelőket, és szemmel tartja a munkát. A kulcsok végül nála maradtak, mondván, jó lesz vészhelyzetre, vagy akár virágot locsolni, ha valaha virág kerülne oda.
– Ne hergeld magad feleslegesen – fordult végre felé Gergő, a hangjában azzal a leereszkedő nyugalommal, amitől Lillának mindig összeszorult a gyomra. – Anya néha benéz oda. Mondta is, hogy palántákat akar nevelni az erkélyen, mert jó naposak az ablakok. Biztos azért ment az áram. A víz meg… hát, lehet, hogy felmosott. Tudod, milyen mániája a tisztaság.
– Tizenkét köbméter vízzel mosott fel? Gergő, abból már egy kisebb medencét meg lehet tölteni. És kétszáz kilowattóra a palántákra? Ipari üvegházat rendezett be a garzonban?
– Lilla, most komolyan pár forint miatt csinálsz ekkora jelenetet? – ráncolta össze a homlokát Gergő, akit láthatóan bosszantott, hogy a felesége elrontja a szombat estéjét. – Fizesd be azt a számlát, aztán majd átutalom neked, ha ekkora érvágás.
Lilla nem válaszolt. Nem a pénz zavarta, bár a számlán szereplő összeg valóban kellemetlenül magas volt. Sokkal inkább az a ragacsos, hideg előérzet, amely valahol a mellkasa alatt kezdett összegömbölyödni. Jól ismerte Erzsébetet. Az anyósa már-már nevetségesen takarékos asszony volt. Vendégségben képes volt lekapcsolni a folyosón a villanyt, miközben Lilla még a cipőjét húzta, és közben megjegyezte, hogy manapság drága az áram. Hogy egy ilyen nő más vízét és villanyát pazarolja ipari mennyiségben? Ez egyszerűen szembement a józan ésszel.
Másnap, amint Gergő elindult egy barkácsáruházba, Lilla felöltözött, felkapta az autókulcsot, és határozott léptekkel az ajtóhoz ment. Saját szemével akarta látni, mi történik abban a lakásban.
Az út nagyjából negyven percig tartott. Amikor leparkolt az ismerős panelház udvarán, felnézett a harmadik emeleti ablakokra. A konyhai szellőzőablak résnyire nyitva volt. Lilla szíve gyorsabban kezdett verni. Pontosan emlékezett rá, hogy legutóbb mindent gondosan bezárt, nehogy az eső beverjen és tönkretegye az öreg parkettát.
Felsietett a lépcsőn, majd megállt a saját fémajtaja előtt. Odabentről tompán kiszűrődött a tévé hangja, és egészen egyértelműen sült krumpli meg pirított hagyma illata terjengett a folyosón. Innentől nem maradt helye semmiféle kétségnek: valaki tartózkodott a lakásában.
Lilla elővette a kulcscsomóját. A keze enyhén remegett. Bedugta a kulcsot a felső zárba, elfordította. Kattant. Aztán ugyanígy kinyitotta az alsót is. Az ajtó engedelmesen megmozdult, és feltárult előtte.
Az előszobában a padlón óriási, agyonhordott férficipők hevertek, a fogason pedig egy ismeretlen terepmintás kabát lógott.
– Laci, hoztál kenyeret? – hallatszott ki a konyhából egy rekedtes férfihang.
Lilla belépett, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. A konyhában a tévé azonnal elnémult. A folyosóra egy negyven év körüli, zömök, borostás férfi dugta ki a fejét, kinyúlt pólóban és melegítőnadrágban. A kezében fakanalat szorongatott. Meglepetésében elkerekedett a szeme.
– Hé, maga meg kicsoda? – hátrált ösztönösen egy lépést, miközben még erősebben markolta a fakanalat. – Hogy jutott be ide?
– Én vagyok ennek a lakásnak a tulajdonosa – mondta Lilla, és igyekezett egyenletes, kemény hangon beszélni, noha belül minden porcikája remegett a felháborodástól. – Úgyhogy inkább én szeretném megtudni, maga kicsoda, és mit keres az otthonomban.