Melléjük még egy doboz könyv került, Nóra néni varrógépe, meg az a régi fénykép, amelyen a nagynénje az ablak mellett állt, csuklóján gombostűkkel.
Abban a lakásban minden más idegen volt. Még a konyharuhákról is kijelentette egyszer Erzsébet, hogy „azok mellesleg az enyémek”.
Réka az első éjszakát a műhelyben töltötte. Megágyazott az ügyfeleknek fenntartott kis kanapén, magára húzta a kabátját, és olyan mélyen aludt el, ahogyan már legalább három éve nem.
Reggel a magas ablakokon beömlő fényre ébredt, meg arra, hogy odakint a hársak zúgnak az udvaron.
És akkor megértette: hosszú idő óta először senkinek sem kell magyarázkodnia azért, hogy felébredt.
Levente naponta hívta.
Eleinte parancsolgatott. Aztán megsértődött. Később panaszkodni kezdett: az anyja nem áll szóba vele, Petra őt okolja, amiért „mindent elrontott”, pedig neki ehhez semmi köze, ő csak jót akart.
— Réka, én tényleg nem hittem, hogy ez lesz belőle — mondta a telefonba. — Lehet, hogy én eleve elleneztem is. Csak anya annyira nyomást gyakorolt rám.
— Levente — felelte egyszer Réka nyugodtan. — Harmincnyolc éves vagy. Az, hogy „anya nyomást gyakorolt rám”, nem mentség. Ez maga a kórkép.
— Akkor nem is tudsz megbocsátani?
Réka sokáig nem szólt.
— Nem a megbocsátásról van szó. Nem gyűlöllek. Egyszerűen nem akarok többé olyan ember lenni, akinek mások szabják meg az életét.
Egy hónap múlva kimondták a válást. Nemigen volt mit elosztani: az autót Réka nála hagyta, a tévére pedig nem tartott igényt.
Erzsébet még utoljára küldött egy hosszú üzenetet. Hálátlanságról írt, a fia tönkretett életéről, meg arról, hogy „az ilyenek, mint te, mindig egyedül maradnak”.
Réka elolvasta, aztán nem válaszolt.
Nem büszkeségből. Egyszerűen már nem érdekelte.
Ősszel kivett egy apró garzont két sarokra a műhelytől. Vett bele egy fehér asztalt, egy lámpát és három cserép ibolyát.
Az első estén a dobozok között ült a padlón, és sírt. Hosszan, csúnyán, fuldokolva.
Kisírta magából a hat év idegen konyháját, a hat évnyi „te ezt úgyis megérted”-et, azt a hat esztendőt, amikor úgy érezte, csak vendég a saját életében.
Aztán arcot mosott, teát főzött, és rendelt magának egy pizzát. Egy egészet. Anélkül, hogy bárki megkérdezte volna: „anyának hagytál belőle?”
A megrendelések egyre szaporodtak. Lilla a hirdetéseket és az online jelenlétet vitte, Réka pedig dolgozott.
Télre a Fonálnál már két hónapos várólista alakult ki. Tavasszal felvettek két varrónőt. Nyáron Réka életében először elutazott a tengerhez, az Adriára — egyedül, tíz napra. Az idő felében csak feküdt a szállodai szoba ágyán, és a plafont nézte, szoktatva magát ahhoz a gondolathoz, hogy senki sem fog telefonálni szemrehányásokkal.
Egy évvel később befizette az első részletet a saját lakására. Kicsi volt, harmincnyolc négyzetméter, a negyediken, ablaka egy iskolaudvarra nézett.
Azon a napon, amikor átadták neki a kulcsokat, sokáig állt az üres szobában, és csak lélegzett.
Ősszel Petra hívta fel.
— Réka, kérlek, ne tedd le. Magamtól telefonálok.
— Hallgatlak.
A volt sógornője elhallgatott egy pillanatra.
— Azt akarom mondani, hogy nem volt igazam. Akkor úgy gondoltam, ugyan már, miért sajnálnád, neked úgyis van. Most meg a negyedik albérletemet cserélem, és rájöttem: ami nem a tied, az nem melegít. Inkább éget.
— Hogy van Erzsébet? — kérdezte Réka.
— Anya és Levente most egymást marják. Ő a fiát hibáztatja, Levente meg őt. Ketten élnek, és minden nap találnak okot a veszekedésre. — Petra keserűen felnevetett. — Tudod, néha azt gondolom, jó, hogy akkor elmentél. Legalább te ki tudtál szabadulni.
Réka letette a telefont, és az ablakhoz lépett.
Az udvaron gyerekek kergették a labdát. Nedves avar illata szállt fel, valahonnan palacsintaédes, otthonos szag keveredett hozzá.
Arra gondolt, hogy régen a „család” szó számára kötelességet jelentett. Olyan tartozást, amelyet soha nem lehet teljesen visszafizetni.
Mostanra azonban megértette: a család nem azokból áll, akik a leghangosabban követelőznek.
A család Lilla, aki hajnali négykor is átjött segíteni egy sürgős rendelésnél. Nóra néni, aki hat évvel korábban nemcsak egy műhelyt adott a kezébe, hanem azt a tudást is, hogyan kell kimondani: nem. És az a csendes lány, Kata, aki egy évvel az esküvője után tortát hozott neki ajándékba, és azt mondta: „Akkor nem siettettek, és én először éreztem magam szépnek.”
Réka levette a polcról a régi fényképet.
Nóra néni az ablaknál állt rajta, apró termetűen, szikáran, csuklóján gombostűkkel. A hátoldalra vékony betűkkel ezt írta:
„Réka, varrj egyenesen, és élj egyenes derékkal.”
— Igyekszem, Nóra néni — mondta Réka hangosan. — Becsületszavamra, igyekszem.
Odakint kigyúltak a lámpák. A lakásában friss kávé és új anyag illata terjengett.
És ez már az ő élete volt. Teljes egészében. Egyetlen idegen aláírás nélkül.