Mire belépett az irodába, a többiek már mind ott ültek. Mind a hárman. Erzsébet bordó blézerben feszített, Petra vadonatúj csizmáját mutogatta a világnak, Levente pedig egy irattartót szorított a hóna alá, olyan fontoskodó arccal, mint egy diák, aki versenyre érkezett.
— Na végre, csak ideértél — biccentett elégedetten Erzsébet. — Ülj le, menyem. Gyorsan elintézzük ezt az egészet.
Réka helyet foglalt, a táskáját az ölébe húzta.
A közjegyző, Katalin, ötven körüli, fáradt tekintetű asszony volt. Rendezett mozdulatokkal maga elé terítette az iratokat.
— Tehát. Réka, ön a tulajdonosa a Kertész utca tizennégy szám alatt található nem lakás céljára szolgáló helyiségnek?
— Igen.
— Az előzetes megállapodást az elidegenítési szándékról az ön nevében a férje írta alá. Megerősíti, hogy erre felhatalmazása volt?
Réka lassan felemelte a fejét.
— Nem.
Erzsébet úgy rándult össze, mintha áram ütötte volna meg.
— Hogyhogy nem? Rékácska, mi ütött beléd?
— A férjemnek semmiféle meghatalmazást nem adtam — felelte Réka egyenletes hangon. — Írásban sem, szóban sem. Azon a papíron pedig, amelyet ő aláírt, az én aláírásom másolata szerepel. Szeretném tudni, honnan került oda.
Levente arca egy pillanat alatt kifakult.
— Réka, én csak… én csak átmásoltam a régebbi szerződésből…
— Átmásoltad — ismételte meg Réka csendesen. — Katalin, hallotta?
A közjegyző levette a szemüvegét, és hosszú, nagyon komoly pillantást vetett Leventére.
— Fiatalember, tisztában van vele, mit mondott az imént?
— De hát a felesége! — csattant fel Erzsébet. — Egy család, nem mindegy, ki írja alá?
— Egyáltalán nem mindegy — válaszolta szárazon Katalin.
Réka kinyitotta a táskáját.
— Hoztam néhány iratot. Ha már így összegyűltünk, tisztázzunk mindent rendesen.
Kivett egy dossziét, és az asztalra fektette.
— Házassági vagyonjogi szerződés. A házasságkötés előtt egy héttel készült, közjegyző előtt hitelesítve. Negyedik pont: mindaz, amit bármelyik házastárs ajándékozás vagy öröklés útján szerez, továbbá a saját vállalkozási tevékenységéből származó bevétele, különvagyonnak minősül. Levente aláírása itt található.
A szobában hirtelen olyan csend lett, hogy még a papírok halk zizegése is túl hangosnak tűnt.
Erzsébet lassan a fia felé fordította a fejét.
— Levente. Miféle házassági szerződésről beszél?
— Anya, én… — Levente zavartan pislogott. — Nem is emlékszem rá. Azt mondta, írjam alá, én meg aláírtam…
— Te aláírtad?! — Erzsébet ujjai belemartak az asztal szélébe. — Te szerencsétlen, aláírtál egy papírt a saját anyád ellen?
— Nem az anyja ellen — javította ki Réka. — Hanem más tulajdonának megszerzése ellen.
Ezután elővett egy másik mappát is.
— Folytassuk. A helyiséget hivatalosan nem lakás célú ingatlanná minősítették át. Tavaly óta pedig hosszú távú bérleti szerződés terheli: a „Fonál” Kft. használja tizenöt évre. A szerződés be van jegyezve, a teher szerepel az ingatlan-nyilvántartásban. A társaság másik tagja Gönczi Lilla. Vagyis ha valamilyen csoda folytán mégis hozzájutottak volna az ingatlanhoz, akkor is a bérleti jogviszonnyal együtt kapták volna meg. Tizenöt évre előre. Azon a díjon, amelyet én határoztam meg.
Petra addig hallgatott, most azonban megszólalt:
— Ez… ez nem tisztességes.
Réka ráemelte a tekintetét. Nem volt benne harag, csak nyugodt, fáradt pontosság.
— Petra, az nem tisztességes, amikor rokonok fél éven át a hátad mögött osztogatják azt, amit te a két kezeddel építettél fel. Az, hogy megpróbáltam megvédeni magam a saját családomtól, lehet szomorú. De tisztességtelennek nem nevezném.
Erzsébet arca foltokban vörösödni kezdett.
— Te ravasz kis…! Te ezt előre kitervelted! Mindannyiunkat átvertél!
— Nem terveztem ki semmit, Erzsébet. Egyszerűen csak hallgattam Nóra nénire.
— Ugyan ki volt az a te nagy Nóra nénéd?
— Egy nő, aki nemcsak lakást hagyott rám — mondta Réka. — Hanem józan eszet is.
Katalin halkan köhintett.
— Hölgyeim, uraim. Ügylet nem lesz. Réka nem járul hozzá, meghatalmazás nincs. Önnek pedig, Levente, erősen javaslom, hogy keressen fel egy ügyvédet. Az aláírással kapcsolatos eljárása már egészen más természetű kérdés.
Levente szürkén ült a székén, és görcsösen markolta az irattartóját.
Erzsébet hirtelen felpattant.
— Ezt nem hagyjuk annyiban! Nekem vannak ismerőseim!
— Dehogynem hagyják — állt fel Réka is. — Mert nincs mit tovább vinniük.
Becsatolta a táskáját, aztán a férjére nézett.
— Levente. Ma elviszem a holmimat. A kérelmet tegnap beadtam.
— Milyen kérelmet? — suttogta a férfi.
— A házasság felbontására.
Erzsébet felnevetett. Csúnya, rosszindulatú nevetés volt.
— Hová mennél te, te eltartott senki? Hiszen semmid sincs!
Réka már az ajtónál állt meg.
— Van műhelyem, van két kezem, és van nevem. Ezt maguk soha nem fogják megérteni.
Két óra alatt átvitte a holmiját.
Nevetségesen kevésnek bizonyult mindaz, ami hat év házasságból az övé maradt. Három táskába fért a ruhája.