A konyhára olyan csönd telepedett, hogy szinte hallani lehetett a falióra ketyegését.
Réka mellkasában ekkor valami aprót kattant. Nem eltört benne valami — épp ellenkezőleg. Mintha egy évek óta akadozó zár hirtelen megtalálta volna a helyét, és egyetlen mozdulattal elfordult volna benne a kulcs.
— Eltartott — ismételte meg halkan, különös nyugalommal. — Rendben. Ezt a szót nem fogom elfelejteni.
— Anya, azért ezt nem kellett volna — szólalt meg Levente erőtlenül.
— Miért, talán hazudtam? — csattant fel Erzsébet. — Az igazat mondom! A fiam miattad nem vitte semmire, egész életében a te varrodád miatt gürcöl!
Réka majdnem elnevette magát. Levente összesen négyszer járt nála a műhelyben. Abból kétszer azért, hogy pénzt kérjen.
Felállt az asztaltól.
— Akkor csütörtökön, tízkor?
— Tízkor — élénkült fel az anyósa. — Na látod, kislányom, így már beszélhetünk. Mindig tudtam, hogy azért van eszed.
— Ott leszek — felelte Réka. — Ebben biztosak lehettek.
Kiment a konyhából, magára zárta a hálószoba ajtaját, és leült az ágy szélére. A keze remegett, de a fejében hideg, tiszta rend volt.
Mert volt valami, amiről Erzsébetnek fogalma sem volt. És úgy tűnt, Levente is kényelmesen megfeledkezett róla.
Réka elővette a telefonját.
— Lilla, szia. Nem ébresztettelek fel? Holnap hozd be kérlek a műhelybe az összes iratot az üzlethelyiségről. Igen, mindet. A bérleti szerződést is. Nem, ezt nem telefonon mondom el. Holnap mindent elmesélek.
Ezután egy másik számot keresett ki.
— András úr, jó estét. Elnézést, hogy ilyen későn zavarom. Emlékszik arra a szerződésre, amit hat éve készített nekem? Úgy néz ki, most végre szükségem lesz rá.
Aznap éjjel egy percet sem aludt.
Feküdt a sötét szobában, a plafont bámulta, és hallgatta, ahogy a fal túloldalán Erzsébet fennhangon tárgyalja Petrával telefonon, milyen tapéta illene majd az új kis garzonba.
Közben Nóra nénire gondolt.
A nagynénje igazi született varrónő volt: alacsony, vékony asszony, a csuklóján örökké ott lógott a tűpárna. Ő tanította meg Rékát mindenre. Hogyan kell szépen beültetni egy ujjat, miként kell ujjal érezni az anyag természetét, és honnan lehet tudni, hogy egy munka gondos, vagy csak sietve összecsapott.
És volt egy mondata, amelyet Réka húszévesen még nem igazán értett.
„Jegyezd meg, Rékám: aki a tiédre akarja rátenni a kezét, az rendszerint a család szó mögé bújik. Az igazi család nem azt kéri, hogy add oda, amid van. Az igazi család azt kérdezi, miben segíthet. Ha egyszer megérzed a különbséget, rögtön tudni fogod, kivel állsz szemben.”
Akkoriban ez csak öreges morgolódásnak tűnt. Most túlélési útmutatóként visszhangzott benne.
Másnap reggel a szokásosnál korábban ment be a varrodába.
Lilla már ott várta: egy kartondoboznyi papírral és két pohár kávéval.
— Na, halljam — mondta, és felült a szabóasztal szélére.
Réka mindent elmondott. Az elejétől a végéig. A megállapodást, a közjegyzőt, az „eltartottat”.
Lilla egy szó nélkül hallgatta, aztán a történet végén lassan letette a kávéspoharat.
— Réka. Ezek egyáltalán tudják, hogy kettőnknek Kft.-je van? És hogy a helyiség hosszú távú bérleti szerződéssel működik?
— Úgy fest, nem.
— És a házassági szerződésről?
Réka elmosolyodott. Huszonnégy óra óta először.
— Levente az esküvő előtt egy héttel írta alá. Szinte el sem olvasta. András úr akkor azt mondta: „Réka, magának vagyona van, jobb, ha biztosítja magát.” Én ragaszkodtam hozzá. Levente két napig megsértődve kiabált, aztán aláírta, és el is felejtette.
— Erzsébet tud róla?
— Akkor épp gyógyüdülőben volt. Senki nem avatta be. Levente pedig… — Réka vállat vont. — Levente rosszul emlékszik azokra a dolgokra, amelyek kényelmetlenek neki.
Lilla hosszú levegőt fújt ki.
— Réka, ugye felfogod, hogy csütörtökön a közjegyzőnél kész cirkusz lesz?
— Felfogom.
— És tényleg elmész?
— El — mondta Réka. — Azt akarom, hogy tanúk előtt hallják. Egyszer. És utoljára.
Az egész szerdát olyan kábán dolgozta végig, mintha sűrű ködben mozogna.
Egy menyasszonyi ruhát fejezett be Katinak, annak a csöndes lánynak, aki mindig az édesanyjával jött próbára, és minden alkalommal suttogva mentegetőzött, amiért „feltartják” őt.
Réka közben arra gondolt: lám, van, akinek olyan anyja van, aki mellett nem kell ösztönösen behúzni a nyakát.
Este Levente megpróbált békülni. Hozott fagylaltot, bekapcsolt neki egy sorozatot, majd leült mellé a kanapéra.
— Szilvi, ne haragudj már — kezdte, aztán elharapta a szót. — Réka. Úgy értem, Réka.
Réka már meg sem lepődött. A férje állandóan összekeverte valakivel: Petrával, egy régi Szilvivel, bárkivel, csak vele nem.
— Levente, mondd meg őszintén. Eszedbe jutott akár egy pillanatra is, hogy ez nekem fájni fog?
— Hát… jutott — vakarta meg a tarkóját. — De anya azt mondta, majd kiabálsz egy kicsit, aztán megnyugszol. Te mindig meg szoktál nyugodni.
Ennyi volt a válasz.
Hat éven át ebben a családban ennyiben foglalták össze őt: háborog egy keveset, aztán lenyeli.
— Menj aludni — mondta Réka. — Holnap korán kell kelnünk.
Csütörtökön tíz előtt tíz perccel érkezett meg a közjegyzői irodához.