— A nagynénéd varrodáját átíratjuk anyám nevére. Én már aláírtam, amit kellett — közölte Levente, és közben teljes nyugalommal vajat kent a kenyérre.
Réka a tűzhely mellett állt, kezében a kis lábassal. A tej púposodni kezdett, bármelyik pillanatban kifuthatott, ő mégsem tudott megmozdulni.
— Mit írtál alá?
— Egy előzetes megállapodást. — A férje fel sem nézett. — Csütörtökön tízre megyünk a közjegyzőhöz. Te is aláírod, és kész.
A lábasból ekkor éles sercegés hallatszott. A tej kiömlött a főzőlapra, és azonnal megcsapta őket az égett szag.
Réka levette az edényt a tűzről, letette az alátétre, aztán nagyon lassan beletörölte a kezét a konyharuhába. Belül különös ürességet érzett, tompa visszhanggal, mintha éjszaka állna egy kihalt lépcsőházban.
Hat évvel korábban, amikor Nóra néni meghalt, Réka örökölte meg a kétszobás lakását egy régi házban, a Kertész utcában. Nem volt palota: nyikorgó parketta, magas mennyezet, az ablakok alatt hársfás udvar.
Ebből csinált varrodát. Saját kezével kaparta le a tapétát, ő válogatta a lámpákat, és három éven át napi tizennégy órákat dolgozott, mire a „Cérna” olyan hellyé vált, ahová a város túlsó végéből is eljöttek.
És most a férje erről beszélt neki, mintha csak azt mondaná, elfogyott a felvágott.
— Levente — szólalt meg Réka, de a hangja idegennek tűnt. — A műhely az én nevemen van. Örökség. Már a házasságunk előtt is az enyém volt. Te semmit nem írhatsz alá helyettem.
— Jaj, ne kezdd már — sóhajtott fel a férfi azzal a hangsúllyal, amitől Rékának mindig összeszorult az állkapcsa. — Anya mindent kitalált. Petrának nincs hol laknia, két fia van, állandóan albérletből albérletbe hurcolkodik velük. Eladjuk a helyiséget, veszünk neki egy garzont. A családnak segítenie kell egymást.
— A családnak — ismételte Réka halkan.
— Igen. Te meg varrogathatsz máshol is. Kiveszel valami pincét, még olcsóbban is kijössz.
Az előszobában kattant a zár.
Réka ezt a hangot álmából felkeltve is felismerte volna. Ebben a lakásban csak egyetlen nő nyitott így ajtót: élesen, birtokló mozdulattal, mintha már a küszöbről jelezné, hogy helyet kér, mert megérkezett.
Az anyósa.
Erzsébet köntösben, telefonnal a kezében lépett be a konyhába. A lakás az övé volt: három szoba az ötödiken, ahol Réka és Levente a házasságuk mind a hat évét leélte. „Minektek albérlet, amikor itt bőven van hely” — mondta annak idején. Réka akkor beleegyezett. Azóta sem bocsátotta meg magának.
— Jaj, mi ez az égett szag? — Erzsébet fintorogva szimatolt. — Rékácskám, megint kifuttattad a tejet. Neked aztán igazán ügyes kezed van.
— Anya, már elmondtam neki — vetette közbe Levente.
— A csütörtököt? — Erzsébet arca rögtön felderült, és leült az asztalhoz. — Helyes. Rékácskám, ne izgulj, gyorsan meglesz. Katalin, a közjegyző, régi ismerősöm, megbízható.
Réka lassan leereszkedett vele szemben a székre. Úgy ült le, mint aki alatt hirtelen bizonytalanná vált a padló.
— Erzsébet asszony. A varroda az én tulajdonom. A nagynénémtől kaptam örökségként. Már a házasság előtt is az enyém volt.
— És akkor mi van? — mosolygott kedveskedőn az anyósa. — Rékácskám, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek. Egy családban nincs olyan, hogy enyém meg tied. Közös van. Én is hat éve tartalak a saját lakásomban, mégsem hánytorgatom fel.
Tartalak. Nem azt mondta, hogy nálam laktok. Azt mondta: tartalak.
— Fizetem a rezsit, bevásárolok, és én csináltattam meg a konyhát meg a fürdőt is — mondta Réka csendesen.
— Nahát, már számolgat is! — Erzsébet színpadiasan összecsapta a kezét, majd a fiához fordult. — Hallod ezt, Levente? Számlát nyújt be nekem. Hát ilyen a hála.
Levente nem válaszolt. Ilyenkor mindig hallgatott: ült, a villájával turkált a tányérban, és kivárta, amíg elül a vihar az asztal fölött.
Réka a férjét nézte, és abban a pillanatban egyetlen egyszerű dolog világossá vált előtte.
Tudta. Nem ma hallotta először. Nem is tegnap. Régóta benne volt.
Azok a hónapok, amikor Erzsébet hirtelen a helyiség értékéről kezdett kérdezgetni. Amikor Petra csak úgy mellékesen érdeklődött, mennyit lehetne kapni érte, ha egyszer eladná. Amikor Levente elkérte az iratait „biztosítási ügyhöz”, aztán csak másnap adta vissza.
Ez nem veszekedés volt. Nem félreértés. Előre megtervezett akció.
— Levente — szólította meg Réka. — Nézz rám.
A férfi felemelte a tekintetét. Olyan bűntudatos szeme volt, mint egy rajtakapott kisfiúnak, akinek idegen aprópénzt találtak a zsebében.
— Mióta beszélitek ezt meg a hátam mögött?
— Hát… tél óta — motyogta.
Tél óta. Fél éve. Fél éven át főzte neki a vacsorát, vasalta az ingeit, vitte az anyját orvoshoz. Ők pedig közben felosztották egymás között az ő varrodáját.
— Rékácskám, most tulajdonképpen min sértődtél meg ennyire? — Erzsébet hátradőlt a széken. — Harmincnégy éves vagy. Se gyerek, se eredmény. Csak azok a rongyaid. Petra legalább két fiút felnevel, te meg? Eltartott vagy, semmi más. Más lakásában élsz, de akkora a büszkeséged, hogy három tábornoknak is sok volna.