Lilla elhatározta, hogy semmi nem ronthatja el az ünnepét, és a múltat végre ott hagyja, ahová való. Felkapta a kabátját, belebújt a vastag csizmájába, és kiment az erdőbe fenyőágat, pontosabban egy kis karácsonyfának valót keresni.
Közben Levente észrevétlenül jutott be Lilla házába, hátulról, a kevésbé használt bejáraton át. A fiú jól tudta, hogy a településen akad jó néhány elhagyott épület, meg olyan hétvégi ház is, ahová télen hónapokig be sem teszi a lábát senki. Az ő régi házuk az utca legvégén állt. Zoltán a felesége halála után eladta, ezért Levente álmában sem gondolta volna, hogy egyszer csak megjelenik valamelyik tulajdonos.
Órákon át kuporgott a padláson. Onnan látta, hogy egy fiatal nő lép be a házba. Amikor már nagyon marta az éhség, végül lemerészkedett, lekapott az asztalról két virslit, aztán villámgyorsan visszamenekült a rejtekhelyére.
Lilla eközben ráérősen barangolt a fák között, teleszívta a tüdejét a fenyő illatával, és próbálta elhinni, hogy a csend tényleg gyógyít. Két óra múlva ért vissza, a karjában egy dús, formás kis fával.
— Na, valahol csak kell lenniük díszeknek — motyogta, és sorra nyitogatni kezdte a szekrényeket.
Csakhogy a régi ruhákon és néhány megkopott tányéron kívül semmit sem talált. Végül kihúzott egy fiókot, elővett belőle egy üveg bort, és belekortyolt.
— Hát persze! Hiszen tele van a csomagtartóm mindenféle karácsonyi kacattal!
Kiment az autóhoz, és kisvártatva egy hatalmas dobozzal tért vissza.
— Eladni úgysem tudnám ezt a sok holmit. Legalább most jó lesz valamire — jegyezte meg félhangosan.
Nekilátott feldíszíteni a fát, miközben a borosüveg is egyre könnyebb lett. Észre sem vette, mikor szenderedett el a fotelben.
Leventének időközben rettenetesen kiszáradt a torka. Óvatosan lemászott a padlásról, elvett az asztalról egy bögrét, és fél szemmel az alvó háziasszonyt figyelve töltött magának teát. Lilla a neszezésre riadt fel. Mire felfogta volna, mi történik, a fiú már vissza is szaladt a padlásra. Az asszony fejében elsőként az villant át, hogy betörők járnak a házban. Télen gyakran hallott olyanokról, akik üresen álló nyaralókba húzódtak be, bár nála igazán nem akadt sok elvinnivaló.
Felkapta a piszkavasat, és óvatosan kilépett az előtérbe.
— Ki van ott? Gyere elő! Mindjárt hívom a rendőrséget!
Fentről halk mocorgás hallatszott. Lilla összeszedte a bátorságát, és felmászott a padlásra. A sarokban egy fiú kuporgott, térdét átölelve, ijedten összehúzódva.
— Te meg ki vagy? — kérdezte döbbenten.
— Levente — felelte a fiú, és szipogva megtörölte az orrát.
— Mit keresel itt, Levente?
— Ne haragudjon… csak nincs hová mennem.
— Hogyhogy nincs? Hol vannak a szüleid?
— Anyukám meghalt.
— Akkor gyermekotthonból szöktél meg?
— Nem. Apával lakom. Csak őt nem érdeklem.
— Ugyan már. Biztosan keres téged.
— Nem keres — rázta meg a fejét Levente. — Ő… iszik.
Lilla szíve összeszorult.
— Szegény gyerek. Mióta bujkálsz itt?
— Reggel óta.
— Gyere le. Megfagysz odafent.
Levente engedelmesen lemászott vele. Lilla enni adott neki, majd a vállára terített egy meleg plédet.
— És maga miért van itt egyedül? Hol a családja? — kérdezte a fiú két kanál leves között.
— Nincs családom. Elváltam.
— Ezért iszik itt bort egyedül, és ezért sírt?
— Nem ezért! — vágta rá Lilla élesebben, mint szerette volna. — Egyszerűen csak egy kis nyugalomra vágytam. Friss levegőre, csendre, természetre…
— Értem — mondta Levente, aztán újra nekilátott a levesnek.
— És az apád? Mindig iszik?
— Igen. Állandóan — bólintott a fiú, majd hogy hihetőbbnek tűnjön, gyorsan hozzátette: — És meg is szokott verni. Nézze.
Felhúzta a pulóvere ujját, és megmutatta Lillának a karján sötétlő kék foltot. Azt azonban egyelőre elhallgatta, honnan szerezte.