Arra vágyott, hogy néhány napra eltűnjön mindenki szeme elől, kikapcsolja a telefonját, és legalább az ünnepek idejére ne kelljen a kudarcaira gondolnia. Úgy döntött, kimegy a régi hétvégi házba. Útközben megállt egy nagyobb élelmiszerbolt előtt, vett ennivalót, néhány apróságot az ünnepi asztalra, és egy üveg pezsgőt is.
— Zoltán, szerinted hogy áll rajtam ez a ruha? — kérdezte Nóra, miközben a tükör előtt fordult egyet.
— A ruha gyönyörű, de rajtad bármi jól mutat — felelte Zoltán, és magához ölelte a nőt.
— Fúj! — vágta rá hangosan Levente, aztán kiviharzott a szobából.
Zoltán harminckilenc éves volt, egy nagy kiadó tulajdonosaként dolgozott. Szomorúan nézett a fia után, majd bosszúsan megvakarta a feje búbját.
— Ugyan már, Zoltán — próbálta csitítani Nóra. — Majd megszok engem. Előbb-utóbb biztosan összebarátkozunk.
— Elviselhetetlenül viselkedik. Mindent megadok neki: játékokat, kütyüket, ruhákat, a legjobb iskolát… és mégis ilyen.
— Te nagyon jó apa vagy. Csak talán túlságosan elkényezteted.
Levente közben bement a saját szobájába, és magára zárta az ajtót. Tízéves volt. Az édesanyja, Katalin, három évvel korábban halt meg rákban, és a fiú azóta sem tudta elfogadni, hogy az apja mellett megjelent egy másik nő. Nórát egyszerűen ki nem állhatta.
Zoltán és Nóra azt tervezték, hogy az újévet egy vidéki házban töltik majd, barátokkal és munkatársakkal. Levente az ágya fölött lógó fényképre pillantott. A képen hatéves lehetett, mellette az édesanyja és az édesapja mosolygott.
December harmincadikán Zoltánék már javában készülődtek az indulásra.
— Nóra, mondd csak, minek ennyi holmi? Hiszen csak egy hétre megyünk.
— Egy hétig valamiben öltözködnöm kell, nem? Nem nézhetek ki rosszabbul, mint a többiek feleségei.
— Jól van, legyen — sóhajtott Zoltán beletörődve.
Ezután elindult, hogy felébressze Leventét. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
— Levente, kelj fel! Indulnunk kell! — szólt be.
Válasz nem érkezett. Zoltánt rossz érzés fogta el, és egyre erősebben kezdte verni az ajtót.
— Nyisd ki azonnal! Levente!
Végül betörte az ajtót. A szoba üres volt. A fia eltűnt.
Késő este a fiú kimászott az ablakon, elszökött otthonról, és felszállt egy elővárosi vonatra.
Lilla eközben a behavazott országúton haladt, miközben a rádió halk zaja töltötte be az autót. A hó hatalmas pelyhekben csapódott a szélvédőre. A kis házat az apai nagymamájától örökölte: szerény, de barátságos faház volt egy üdülőtelepen, nagyjából harminc kilométerre a várostól.
Gyerekkora óta nem töltött ott ünnepet. Akkoriban a szilveszter valóságos csodának tűnt számára — bár talán gyerekként minden varázslatosabbnak látszik. Mosolyogva gondolt vissza azokra az időkre, amikor ő még kicsi volt, a szülei fiatalok, a nagymamája pedig élt. A házban mindig fenyőillat és mandarin édes aromája keveredett. Akkoriban arról álmodozott, hogy felnőttként neki is ugyanilyen meleg, boldog családja lesz.
Amikor megérkezett, a hó már térd fölé ért, alig tudott kiszállni az autóból. Kivette a csomagtartóból a bevásárlószatyrokat, és nehézkesen elindult a ház felé. Odabent nyirkos hideg fogadta, ezért első dolga az volt, hogy begyújtson a kályhába.
Ekkor üzenet érkezett a telefonjára. A volt férje írt.
„Szia, Lilla! Boldog új évet kívánok előre is. Remélem, nem haragszol rám. Légy boldog!”
— Te szemét — mondta Lilla keserűen, majd kikapcsolta a készüléket.