Lilla különféle méretű dobozok között ült a szobájában; a helyiség inkább raktárra emlékeztetett, mint otthonra. Harminckét éves volt, és kézzel készített bizsuk, apró ékszerek tervezéséből próbált megélni. Szenvedélyesen szerette ezt a munkát, olyannyira, hogy korábban még a beszerzési menedzseri állását is otthagyta egy kereskedelmi cégnél, csak hogy minden idejét ennek szentelhesse.
Az ékszereit főként az interneten árulta, emellett egy bevásárlóközpontban is bérelt egy kis pultot. Az utóbbi hónapokban azonban egyre kevesebb vásárló akadt, így végül kénytelen volt lemondani az üzlethelyiség bérletéről. Szilveszterig még egy hét volt hátra. Lilla elindult a bevásárlóközpontba, hogy összepakolja és hazavigye a megmaradt készletet. Ünnepi hangulatról szó sem volt: ráadásul nemrég szakított a barátjával, és ez még nehezebbé tette számára az év végét.
Amikor belépett a kis üzletrészbe, megállt egy pillanatra, és mélyet sóhajtott. Fájt neki, hogy mindaz, amiben reménykedett, végül nem vált valóra. Nagy kartondobozokba kezdte rakni az el nem adott nyakláncokat, fülbevalókat és karkötőket, amikor hirtelen ismerős hang ütötte meg a fülét.
— Lilla, te vagy az? Szia! — kiáltotta valaki vidáman.
— Szia — válaszolta kelletlenül, miközben kimászott a pult alól.
Vivien állt előtte, egykori osztálytársa. Rövid nercbundát viselt, hozzá bőrszoknyát, és úgy nézett körbe, mintha egy múzeumi különlegességet szemlélne. Lillának különösen kellemetlen volt, hogy pont ilyen helyzetben futott össze vele.
— Te itt eladóként dolgozol? — kérdezte Vivien mézesmázos mosollyal.
— Nem. Ez az én üzletem volt — felelte Lilla hűvösen.
— Nahát! Vettél valami kínai kacatot az AliExpressről, aztán árulgatod? Ügyes vagy! Ja, persze, el is váltál, valahogy boldogulni kell…
— Nem kacatok. Ezek saját készítésű ékszerek. Mindet én tervezem és én csinálom — vágta rá Lilla felháborodva.
— Jaj, ne haragudj, ezt nem tudtam. Hiszen ezer éve nem találkoztunk…
„Részemről még ugyanennyi ideig nyugodtan elkerülhettük volna egymást, te vipera” — gondolta Lilla, de hangosan nem mondott semmit.
— Mit álldogálunk itt? Menjünk inkább kávézni! Ne aggódj, én fizetek — ajánlotta Vivien nagylelkűnek szánt hangon.
— Nem aggódom. Azt hiszed, nincs pénzem? — kérdezett vissza Lilla, és érezte, hogy a dühtől elönti az arcát a forróság.
Bezárta a kis üzletrészt, majd együtt lementek a legközelebbi kávézóba, amely a földszinten működött. Leültek egy asztalhoz. Lillát mélyen megsértették Vivien szavai, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy bebizonyítsa: nincs olyan rossz helyzetben, mint amilyennek a másik látni szeretné.
— Mit kérsz? — érdeklődött Vivien.
— Én egy sajttortát — mondta Lilla.
— Én csak gyümölcssalátát. Vigyáznom kell az alakomra, bele akarok férni abba a ruhába szilveszterkor! Gábor olyan gyönyörű darabot vett nekem, el sem hinnéd. És te hol ünnepelsz?
— Én… — Lilla egy pillanatra elakadt, aztán gyorsan folytatta: — Elutazom Törökországba. Egy hétre.
— Ó, de jó! Mi pedig a saját éttermünkben leszünk. Nem is meséltem? Gáborral nyitottunk egy éttermet.
Lilla nem válaszolt. Csak elfordította a tekintetét, és alig észrevehetően megforgatta a szemét.
— Bocsánat, mennem kell — mondta végül, kifizette a rendelését, és kisietett a kávézóból.
Visszament az üzletrészbe, és ott már nem tudta tovább tartani magát. Elsírta magát. Hirtelen rettenetesen megsajnálta saját magát: a kudarcait, a magányát, a szétesett terveit.
Összepakolta a maradék árut, beemelte a dobozokat az autójába, majd hazavezetett. Amikor belépett a lakásába, még erősebben rátört az érzés, hogy egyedül van, és senkinek sincs rá igazán szüksége. A falon túlról hallotta, ahogy a szomszédok jókedvűen beszélgetnek az ünnepekről: szerelmespárok, családok, gyerekes szülők készülődtek nevetve.
Lilla ekkor elhatározta, hogy ha más nem is gondol rá, ő legalább megajándékozza magát egy rövid pihenéssel.