Nem is volt szokása mások lelkében turkálni. Egyszerűen ott ült mellettem, kortyolgatta a teáját abból a bögréből, amelyre az volt írva: „A legjobb mesternek” – a kollégáitól kapta születésnapjára. És akkor hirtelen megértettem: egész este pontosan ez hiányzott. Hogy ne kelljen bizonygatnom semmit. Ne kelljen magyarázkodnom. Ne kelljen szerepet játszanom.
A konyhában maradtunk egészen hajnali egyig. Aztán Gergő betette a csészéket a mosogatógépbe, megnézte, rendesen zár-e a bejárati ajtó, és lefeküdt. Én még egy darabig az ablaknál álltam.
Reggel az ajtó csapódására ébredtem: Gergő elindult dolgozni. Az asztalon cetli várt: „Hétre jövök. Ebéd a hűtőben.” Elolvastam, és akaratlanul is elmosolyodtam. Hát ilyen az én „egyszerű melósom”. Hatkor kel, szó nélkül indul, nekem pedig ételt hagy. A hűtőben ráadásul a fagyasztóban mínusz tizennyolc fok, a normál részben plusz négy – ő állította be, természetesen tökéletesen.
Három nap múlva Eszter telefonált.
– Képzeld, ezt nem fogod elhinni. Összefutottam Viktóriával a bevásárlóközpontban. Teljesen ki volt fordulva magából. A férjét kirúgták. Illetve leépítették. Megszüntették a pozícióját. A hálózatot felvásárolta egy másik cég, jött az átszervezés, és az egész területi vezetést elküldték. Most nincs munkája. Viktória persze azt mondja, csak átmeneti, kapott ajánlatokat más városokból is, de költözni nem akarnak. És hát… – Eszter elhallgatott egy pillanatra. – De ezt ne mondd tovább senkinek. Nagyon rossz állapotban volt. Ki sem volt festve, vörösek voltak a szemei. Azt kérdezgette, nem tudok-e valakit, akinek angoltanár kellene. Régebben tanított egy nyelviskolában mellékállásban. Úgy látszik, most szorítja őket a pénz.
Letettem a telefont, aztán sokáig csak ültem, és a falat néztem. Nem örültem a hírnek. Nem vagyok képes más baján kárörvendeni. De közben arra gondoltam: valahogy így működik az élet. Ma még reprezentatív autó, kétszáznegyvenezer forintos szoba panorámával – holnap pedig mellékes után kutatsz, és azon izgulsz, ki tudod-e fizetni a magániskolát.
Gergő aznap egy új élelmiszerüzletben szerelt hűtőpultot. Vidáman érkezett haza.
– A tulaj elégedett volt, adott még két munkát – mondta.
És akkor megint belém hasított a felismerés: amíg ebben a városban vannak boltok, raktárak, kávézók és üzemi konyhák, addig a férjemnek lesz munkája. A hűtőberendezések mindig elromlanak. Mindig kell valaki, aki meg tudja javítani őket. Nem laptop mögül, nem irodából, nem Debrecenből indított videóhíváson keresztül, hanem két kézzel és húsz év tapasztalatával.
Este elmeséltem neki, mi történt Viktóriáékkal. Gergő végighallgatott, aztán csóválta a fejét.
– Tudod, mire gondoltam? Jövőre elmehetnénk valahová nyaralni. Nem hegyek közé – tette hozzá mosolyogva –, de mondjuk egy gyógyhotelbe. Mostanában megint érzem a derekamat.
– Menjünk – feleltem.
Bement a szobába, és visszatért egy prospektussal. Kiderült, hogy már kinézett pár helyet. Éjfélig a konyhában ültünk, képeket nézegettünk, értékeléseket olvastunk, és azon vitatkoztunk, erkélyes szobát foglaljunk-e, vagy elég lesz valami egyszerűbb. Teljesen hétköznapi este volt, hétköznapi beszélgetésekkel. És én boldog voltam. Sokkal boldogabb, mint abban a díszes bankett-teremben bármikor.
A következő héten a szupermarketben futottam össze Viktóriával. A mélyhűtő előtt állt, és a fagyasztott derelye árát böngészte. Már majdnem elmentem mellette, de észrevett.
– Ó… szia – mondta. A hangja egészen más volt, mint az osztálytalálkozón. Halk, bizonytalan.
– Szia.
– Én csak… – Megakadt. Betette a csomagot a kosarába, majd félrenézve folytatta: – Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni. Azért az estéért. Túl sok mindent mondtam. Csak…
– Felejtsd el.
– Nem, komolyan. Nem kellett volna. Bután viselkedtem.
Egyszer sem nézett a szemembe. Felkapta a kosarát, és gyors léptekkel a pénztár felé indult. Utána néztem. Egyszerű ruhában volt, fülbevaló nélkül, magas sarkú nélkül, egy kissé megkopott kabátban. Úgy tűnt, az idők valóban megváltoztak.
Este ezt is elmeséltem Gergőnek. Ő csak vállat vont.
– Ha bocsánatot kért, az már valami. Lehet, hogy rájött egy-két dologra.
– Szerinted?
– Nem tudom. De ne őrizgess haragot miatta. Minek neked az?
Azóta is eszembe jut néha az az este. Amikor Gergő hazaér, kezet mos, aztán leül teázni, ránézek, és pontosan tudom: nincs szükségem senki másra. Abban a csészében, abban a csendes együttlétben ott van az egész biztonságos világom, ahol nem kell elszámolnom senkinek, és nem kell bizonyítanom semmit.
Ti elgondolkodtatok már azon, mi az életetekben valódi, és mi az, amit csak mások lenyűgözésére tartotok fenn?