Ekkor belépett a terembe egy férfi. Magas volt, kifogástalan szabású öltönyt viselt, a kezében drágának tűnő aktatáska. Viktória arca azonnal felragyogott.
– Jaj, hát ő az! Megígérte, hogy beugrik!
A férfi odajött hozzánk, udvariasan köszönt. Közelebbről már látszott rajta a fáradtság: beesett tekintet, sötét karikák a szeme alatt, a nyakkendője meglazítva. Leült a felesége mellé, letette a táskáját a szomszéd székre, aztán nagyot sóhajtott. Olyan benyomást keltett, mint aki már csak puszta akaraterőből tartja magát ülve.
– Ismerkedj meg velük, az osztálytársnőim – kezdte hadarni Viktória, sorolva a neveket. – Ő pedig a mi… régi iskolapadtársunk férje.
Engem még név szerint sem említett. A férje biccentett, elmormolt valami illedelmeset, majd a szendvicsek felé nyúlt. Viktória azonban elkapta a kezét.
– Azt ne edd meg, neked nem szabad. Rendeltem neked külön valamit, ott van a kocsiban.
– Éhes vagyok – mondta halkan.
– Kibírod. Majd otthon eszel.
A férfi visszahúzta a kezét. Pár percig csak ült, maga elé meredve. Aztán megszólalt a telefonja, és kiment a folyosóra. Viktória utána nézett, aztán diadalmasan körbepillantott.
– Látjátok? Még ma is eljött hozzám, pedig három értekezlete volt, plusz egy videós megbeszélése Debrecennel. Na, ilyen egy igazi férfi: a családjára mindig szakít időt.
Ránéztem az órámra. Fél tizenegy múlt. Gergő valószínűleg már alszik. Vagy talán ébren van, és várja, hogy jelentkezzem.
Viktória férje nemsokára visszatért, de még kimerültebbnek látszott, mint előtte. Leült a szék szélére, és halkan magyarázni kezdett valamit a feleségének. Nem akartam hallgatózni, mégis eljutott hozzám néhány mondatfoszlány.
– …nem fogadták el a jelentést… a beszállító megint csúszott… holnap nyolcra…
– De hát te vagy a vezető, oszd le másnak – felelte Viktória. – Miért rohangálsz úgy, mint a mókuskerékben? Vegyél fel embereket.
– Nem adhatok tovább olyasmit, amiért végül engem vesznek elő.
– Akkor rosszul választasz munkatársakat.
– Viktória, kérlek, ne most. Tényleg nagyon fáradt vagyok.
Erre elhallgatott. Én pedig abban a pillanatban valami olyasmit vettem észre, ami egész este ott volt előttem, mégsem láttam. A „sikeres házasság” csillogó díszlete mögött egy agyonhajszolt, hétköznapi ember ült. Keveset alszik, összevissza eszik, és már régen nem ura a saját idejének. Háromszáz beosztott – háromszáz külön gond. Huszonnyolc üzlet – huszonnyolc állandó fejfájás. A tekintélyes céges autó pedig nem szabadságot jelent, hanem egy utasteret, ahol naponta négy órát töltesz, és közben folyamatosan telefonokra válaszolsz.
Fél tizenkettő körül a társaság lassan szedelőzködni kezdett. Felvettem a kabátomat, és már indultam volna, amikor Eszter utolért a folyosón.
– Ne vedd a szívedre, amit Viktória művel. Mindig ilyen volt. Emlékszel, kilencedikben mit rendezett az új lánnyal, csak mert az nem akart vele barátkozni? Semmit sem változott.
– Nem haragszom – hazudtam. – Csak rosszul esett.
– Megértem. – Eszter egy kicsit toporgott mellettem. – Az én férjem egyébként építésvezető. Egész nap kint van az építkezésen, estére alig áll a lábán. De amikor hazaér, játszik a gyerekekkel, hétvégén meg kimegyünk valahová a városon kívülre. Ha meg reggeltől estig tárgyalásokon ülne, akkor annak ugyan ki örülne?
Bólintottam. Eszter elköszönt, én pedig elővettem a telefonomat, és felhívtam Gergőt. Azonnal felvette.
– Vége lett?
– Igen. Nem alszol?
– Á, dehogy. A víz még meleg a kannában. Gyere haza.
– Mindjárt indulok.
Odakint nedves aszfalt és őszi avar illata keveredett a levegőben. A megállóban állva Viktóriára gondoltam, a kimerült tekintetű férjére, meg arra a sok dicsekvésre, amelyben valójában nem magabiztosság volt, hanem félelem. Bizonyítani, bizonyítani, bizonyítani – mintha enélkül minden összeomlana.
A busz tizenkét perc múlva érkezett. Az ablak mellé ültem. A város lassan elcsendesedett.
Otthon lerúgtam a cipőmet, kitapogattam a papucsomat. Az asztalon tea várt. Gergő töltött nekem egy csészével, mellé pedig odatett egy tányért két szendviccsel: vaj és sajt, semmi különös. Pontosan tudta, hogy az ilyen találkozókról éhesen szoktam hazajönni, mert idegenek előtt zavarban vagyok enni.
– Na, milyen volt? – kérdezte.
Belekortyoltam a teába. El akartam mesélni mindent, de nem vitt rá a lélek. Ha visszamondom Viktória mondatait, azzal neki okozok fájdalmat. Persze nem mutatta volna. Legyintett volna, és azt mondja: „Ugyan már, beszélnek az emberek mindenfélét.” De ismertem. Megjegyezte volna. És legközelebb, ha valamilyen társasági eseményre hívom, biztosan talál ürügyet, hogy ne jöjjön. Nem sértődésből, hanem mert nem akarna engem kellemetlen helyzetbe hozni.
– Rendben volt – mondtam végül. – Ültünk, beszélgettünk. Ott volt Szabó Viktória is, férjhez ment valami igazgatóhoz.
– Ja, Szabó Viktória – mosolyodott el Gergő. – Ő az, akiről mesélted, hogy már az iskolában is mindenkit irányítani akart?
– Pontosan ő.
– És most milyen?
– Ugyanolyan. Irányít.
Gergő bólintott, és nem faggatott tovább.