– Félre ne értsétek, én senkit sem ítélek el – folytatta Viktória, még mindig mosolyogva. – Csak kimondom azt, amit sokan nem mernek: az ember azzal, hogy kit választ férjnek, tulajdonképpen az életformáját is kiválasztja. Lehet olyan férfi mellett élni, aki törtető, céltudatos, visz előre, mellette van utazás, élmény, kényelem, és nem kell folyton számolgatni. Meg lehet máshogy is… értitek, mire gondolok.
És természetesen megint rám emelte a tekintetét.
Eltoltam magam elől a tányért. Egy falat sem ment volna le a torkomon. Legszívesebben felálltam volna, fogtam volna a kabátomat, és kisétáltam volna az ajtón. Csakhogy az pontosan úgy nézett volna ki, mintha meghátráltam volna. Viktória pedig ettől csak még elégedettebb lett volna.
– És a te férjed pontosan mivel foglalkozik? – kérdeztem meg végül, ügyelve rá, hogy a hangom nyugodt maradjon.
Viktória arca azonnal felélénkült. Látszott rajta, hogy erre a kérdésre már régóta készült.
– Egy nagy kereskedelmi láncnál regionális igazgató. Élelmiszerüzletek. Huszonnyolc bolt tartozik hozzá a megyében. Beszállítók, bérleti szerződések, alkalmazottak, ellenőrzések – minden napra jut valami. Hazajön, és még akkor sem hallgat el a telefonja. Mondom neki mindig, hogy legalább estére kapcsolja ki, de csak legyint: nem lehet, a munka nem áll meg. Ez felelősség, lányok. Nem való akárkinek.
– És nyaralni merre szoktatok menni? – kérdezte Eszter, nyilván abban reménykedve, hogy ezzel más mederbe tereli a beszélgetést.
– Tavaly a Mátrában voltunk, egy hegyi szállodában. Kétszintes lakosztályt béreltünk, kilátással a völgyre. Egy éjszaka nagyjából kétszáznegyvenezer forint volt. De megérte, komolyan mondom. Reggel felébredsz, kinézel az ablakon, és a felhők szinte a szemed magasságában úsznak. Körülötted csend, csak a madarakat hallani.
Úgy adta elő, mintha egy luxusutazási prospektusból olvasna fel részleteket. Ismertem ezt a stílusát régről: Viktória sosem egyszerűen mesélt magáról, hanem bemutatta önmagát. Mint amikor felelés közben kiállt a tábla elé, és pontosan tudta, melyik mozdulatnál kell hatást gyakorolni a többiekre.
Aztán valahogy a gyerekek kerültek szóba. Viktória lánya magániskolába járt, ahol több nyelvet tanítottak, a fia pedig teniszezett, természetesen külön edzővel. Szerinte a gyerekeken spórolni vétek, mert „ez nem kiadás, hanem befektetés”.
Észre sem vettem, hogy közben az asztal alatt apró darabokra tépkedem a papírszalvétát. Az ölemben már kis fehér kupac gyűlt össze.
Ekkor megszólalt a telefonom. Gergő hívott.
Kimentem a folyosóra. Odakint konyhaszag és fertőtlenítő szaga keveredett.
– Na, hogy vagy? – kérdezte. – Nem fázol? Elkezdett esni. Ha akarod, elmegyek érted.
– Ne gyere, még korai. Nálad minden rendben?
– Persze. Egy munkát már befejeztem, most a műhelyben vagyok, két kompresszort szedek szét. Ha mégis kell valami, szólj, felszállok egy buszra, vagy megkérek valakit, hogy vigyen el.
Teljesen hétköznapi hangon beszélt. Én pedig hallgattam, és hirtelen csípni kezdte valami az orromat. Egész nap a várost járta, kompresszort cserélt – ami nem egy könnyű kis alkatrész, hanem hetven kiló körüli monstrum. És ahelyett, hogy pihenne, még este is a műhelyben ül, csavarok és alkatrészek között. Közben pedig azon aggódik, hogy én meg ne fázzak egy osztálytalálkozón.
– Minden rendben van – mondtam halkan. – Majd visszahívlak.
– Jó. Üdvözlöm a többieket.
Visszamentem a terembe. Addigra már a régi iskolai kirándulásokat emlegették, meg azt találgatták nevetgélve, ki kibe volt szerelmes annak idején. Viktória unott arccal ült, ez nem az ő témája volt. Leültem a helyemre, Eszter pedig közelebb tolta hozzám a szendvicseket.
– Alig ettél valamit. Kóstold meg ezt, halas.
Bólintottam, bár továbbra sem volt étvágyam.
Viktória azonban nem sokáig bírta, hogy ne róla vagy az övéiről szóljon a társalgás. Kisvártatva már a férje autóját ecsetelte: felső kategória, fekete fényezés, bőrülések, négyzónás klíma. Én közben a mi öreg, de megbízható külföldi autónkra gondoltam, amelyet Gergő három éve vett használtan. Megy, nem panaszkodik, nem hagy ott az út szélén. A férjem maga cseréli benne az olajat, ő teszi fel a fékbetéteket is. Mindig azt mondja: „Miért fizessek ki valamiért egy vagyont, ha meg tudom csinálni a saját kezemmel?” És ebben igaza van.
– Szóval, lányok, én csak azt mondom – hajolt kissé előre Viktória, és bizalmasabbra vette a hangját –, hogy a siker nem szerencse kérdése. Azért nap mint nap tenni kell. Az én férjem reggel hatkor kel, és gyakran éjjel egykor kerül ágyba. Az egészségét, az idejét, az idegeit áldozza rá. Más meg elüldögél egy műhelyben, várja, hogy jöjjön egy-egy megrendelés, és azt hiszi, ezzel már rendben is van az élete. Más ambíciószint. Más önmagunkhoz való hozzáállás.
Nem mondta ki Gergő nevét. Nem is kellett. Rám nézett, és az asztalnál ülők közül mindenki pontosan értette, kire céloz.
Ekkor haragudtam meg igazán. Nem is azért, mert a férjemről beszélt így – hiszen nem is ismerte őt. Hanem mert mindezt azok előtt mondta, akikkel együtt nőttem fel az iskolapadban. És senki nem szólt rá. Senki nem mondta, hogy elég legyen, Viktória. Csak bólogattak, félrenéztek, vagy hirtelen nagyon érdekesnek találták a tányérjukon a salátát.
Akkor értettem meg: félnek tőle. A magabiztosságától, a hangos nevetésétől, a drágának látszó ékszereitől. Mert ha valaki szembeszáll vele, könnyen az én helyemen találhatja magát. Így hát biztonságosabb csendben maradni.
Közben kihozták a meleg ételt. Valaki zenét kapcsolt, néhány pár felállt táncolni. Én csak ültem, és Gergőre gondoltam. Talán addigra már végzett a kompresszorokkal, és otthon ül a konyhában egy könyv fölé hajolva. Szeret olvasni az új hűtéstechnikai megoldásokról. Azt szokta mondani: „Képben kell lenni, különben az ember lemarad a piacon.” Az éjjeliszekrényén szaklapok hevernek kupacban, és ő tényleg el is olvassa őket.
Már közeledett az este tíz órához.