Már akkor meghallottam Viktória hangját, amikor benyitottam a különterembe. Éles volt és harsány, olyan, mint a reggeli rádióműsorok túlpörgetett műsorvezetőié. Egy kisebb társaság közepén állt, kezében gyümölcslével töltött poharat szorongatott. Fél órát késtem: Gergőt sürgős munkához hívták, a Hatvan utcai szupermarketben felmondta a szolgálatot a hűtőkamra. Mire kicserélte a kompresszort, kezet mosott, átöltözött, a busz már elment, így meg kellett várnunk a következőt.
– …és képzeljétek, lányok, most ő irányítja az egész területi részleget, háromszáz ember tartozik alá. Háromszáz! – Viktória végigjártatta rajtuk a tekintetét, aztán rajtam állapodott meg. – Ó, hát megérkezett a mi kis szerénykénk is. Éppen a férjekről beszélgettünk.
Felakasztottam a kabátomat, és leültem. Már csak egy szabad hely maradt, pontosan Viktóriával szemben. Valaki odébb tolta elém a felvágottas tányért, más limonádét töltött a palackból. Szokványos osztálytalálkozó volt: huszonöt év után, egy nem túl drága étteremben, fejenként tizenkétezer forintból. Kevesebben jöttek el, mint reméltük, a harminckettőből talán tizennyolcan.
– Háromszáz ember – ismételte Viktória, és rám mosolygott. – El tudjátok képzelni, mekkora felelősség? Naponta olyan döntéseket hoz, amelyeken fizetések, szállítások, egész folyamatok múlnak. Este hazaér, és még két órán át a laptop fölött ül. Mondom neki, pihenjen már, de képtelen rá. Várják tőle a megoldást.
Megkóstoltam a franciasalátát. Nem volt nagy szám: kevés majonéz, túl sok krumpli. Eszter, akivel valaha egy padban ültünk, közelebb hajolt, és halkan megkérdezte:
– A tiéd hol van?
– Otthon. Nem tudott jönni, dolgozik.
– Kár. És mivel foglalkozik?
– Hűtőberendezéseket szerel és javít.
Nem mondtam hangosan, de Viktória alighanem meghallotta. Vagy legalábbis úgy tett. Letette a poharát, és rám nézett azzal a régi, kilencedikből ismerős pillantással, amely akkor is fölényes volt, amikor ugyanazon a padon ültünk.
– Tudjátok, lányok, mindenkinek másképp alakul az élete – kezdte, mintha az egész asztalhoz beszélne, közben mégis engem figyelt. – Van, aki olyan férjhez megy, aki építi a karrierjét, előrejut, növekszik. Mások meg megmaradnak egyszerű melósok mellett. Egész nap munka, fizetés előlegtől fizetésig. Hát, ez is élet. Csak egy másik fajta.
Csend ereszkedett az asztalra. Eszter a tányérjába bámult. Valaki zavartan megköszörülte a torkát. A terem túlsó végén egy férfi – talán Zsolt, a régi matekzseni – gyorsan magyarázni kezdett valamit a szomszédjának, csak hogy betöltse a kínos szünetet.
Ott ültem, és éreztem, hogy lángol az arcom. Nem szégyentől, hanem dühtől. Annyi mindent vágtam volna vissza, de mintha dugó szorult volna a torkomba. Eszembe jutott Gergő: előző este fél tizenkettőkor ért haza egy kiszállásról, csendben megmelegítette a vacsorát, és leült a konyhában. Felébredtem, kimentem hozzá. „Miért nem alszol?” – kérdeztem. Ő csak annyit mondott: „Éhes vagyok, már alig állok a lábamon. Ne haragudj, hogy felvertelek.” Aztán megette a tésztát, amit a mikró sem melegített át rendesen.
„Egyszerű melós.” Gergő szétszed egy hűtőgépet, és hangból, rezgésből megmondja, hol a hiba. Akkor hívják, amikor más szerelők már széttárják a karjukat, és új berendezés vásárlását javasolják. Ő megjelenik, és két óra múlva minden működik. Persze nem keres annyit, mint egy főnök háromszáz beosztottal. De van hiteles lakásunk, a lányunk szakácsnak tanul, a hűtőnk tele. Mi kellene még?
Hangosan azonban ebből semmit sem mondtam ki. Viktória kinevette volna. Vagy ami még rosszabb: megsajnált volna. Nála az, hogy valaki valódi mesterember, nem érv. Ő az életet beosztottak számában és önéletrajzba írható sorokban méri.
Eszembe jutott a napközi is. Viktória már akkor imádott dirigálni. Szép masnik, drága, háromrekeszes tolltartó, és mindig elsőként nyújtotta a kezét, akkor is, ha fogalma sem volt a válaszról. Csak vegyék észre. Felsőben együtt készítettük az osztályújságot. Illetve nem együtt: ő szép lassan kiszorított. Azt mondta az osztályfőnöknek, hogy miattam csúszunk a határidőkkel, pedig épp ő húzta az időt. De már akkor is tudta, hogyan adja el magát.
Most pedig ott ült velem szemben: feszes tartás, elegáns ruha, hibátlan frizura, drágának látszó fülbevaló. A férje háromszáz emberéről mesélt. Én meg a leárazáson vett blúzomban hallgattam.
– Azért mindenkinek mások a körülményei – próbált közbeszólni Eszter. – Nem a pénz teszi boldoggá az embert.
– Jaj, Eszterkém, ezt mindig azok mondják, akiknek nincs pénzük – nevetett fel Viktória a saját poénján, és néhányan gépiesen elmosolyodtak.