Azt gondolod, mert van pénzed, jogod van porig alázni a kisfiamat?
— Én mindössze kimondtam egy tényt — felelte Nóra halkan, olyan higgadtsággal, amely már-már közönynek tűnt. Ez a jeges önuralom sokkal inkább felbőszítette Erzsébetet, mintha ordítani kezdett volna. — A megaláztatásról pedig ő maga gondoskodik. Valahányszor az ön kedvéért kiteregeti, mennyi van a pénztárcámban, és figyelmesen végighallgatja az ön „bölcs” tanácsait arról, miként kellene engem felügyelnie.
— Hát te mégis hogy mersz… — kapott levegő után Erzsébet, de Nóra nem hagyta, hogy befejezze. Nem emelte fel a hangját, nem vágott közbe indulatosan; csupán felemelte a tenyerét, mintha egy értelmetlen, zavaró zajt némítana el.
— Elég volt. Ezt a beszélgetést befejeztem.
Azzal hátat fordított nekik, és anélkül, hogy akár egyikükre is ránézett volna, elindult a hálószoba irányába. Gergő és az anyja a nappali közepén maradtak, mintha egy félbemaradt, rosszul megírt színjáték szereplői lennének, akik elfelejtették a következő mondatukat. Gergő végül nagy robajjal letette a fúrógépet rejtő koffert a padlóra. A csattanás szinte természetellenesen élesen hasított bele a csendbe.
Mondani akart valamit. Utána akart kiáltani Nórának, vissza akarta szerezni azt a bizonyos „férfiúi méltóságot”, amelyért az anyja látszólag olyan kétségbeesetten aggódott. De a torkából csak egy rekedt, elfojtott nyögésféle tört elő. Az anyjára pillantott, és a szemében szinte gyermeki könyörgés ült: csinálj már valamit.
Erzsébet készen is állt rá. Már megfeszültek az arcizmai, már beszívta a levegőt egy újabb, mindent elsöprő kirohanáshoz. Csakhogy ebben a pillanatban Nóra visszatért. Egyik kezében a vékony, ezüstösen csillanó laptopját hozta, a másikban pedig azt a lapot, amelynek tetején ott állt a szó: „Megállapodás”.
Egyetlen szót sem szólt. Átment a konyhába, és az a nyugodt, kimért mozgás úgy hatott rájuk, mint valami szakadatlan, idegtépő zúgás. A papírt az étkezőasztalra fektette, mellé tette a laptopot, majd felnyitotta. A fedél halk kattanása úgy hangzott, mintha egy fegyver biztosítékát oldották volna ki.
Gergő és Erzsébet szinte öntudatlanul követték. Megálltak az asztal mellett, és némán figyelték, mit csinál. Nóra néhány gyors mozdulattal végigfuttatta az ujját a touchpadon. A képernyőn megjelent az internetbank felülete. Nem magyarázott semmit, nem kommentált. Egyszerűen feléjük fordította a gépet.
A kijelzőn az elmúlt hat hónap bérszámlája volt megnyitva. Jóváírások, dátumok, oszlopokba rendezett számok. Hónapról hónapra ugyanazokon a napokon érkező, hat számjegyű összegek.
Mellette, egy másik böngészőfülön — amelyet a következő mozdulattal nyitott meg — ott sorakoztak a közös kiadások adatai. Pontosan látszott az az összeg, amelyet Nóra minden hónapban fegyelmezetten átutalt a közös számlára: a lakásra, az élelmiszerre, a mindennapi életükre szánt rész. A kettő közötti eltérés nem egyszerűen jelentős volt. Megsemmisítő volt.
Ez már nem puszta bankszámlakivonatnak tűnt. Inkább ítéletnek. Hideg, száraz, cáfolhatatlan számokba sűrített ítéletnek a házasságuk működéséről.
Erzsébet mereven bámulta a képernyőt, és az arca lassan elvesztette minden színét. Élénk rúzzsal kihúzott szája keskeny, kemény vonallá préselődött. Gergő a számokat nézte, és a válla egyre mélyebbre süllyedt, mintha Nóra fizetésének minden egyes nullája külön súlyként nehezedett volna rá.
Az összes korábbi aggodalom a „biztonságos jövőről”, minden anyai suttogás a „felelőtlen költekezésről” most nevetségesen kicsinyesnek látszott. Olyan volt, mintha egy apró irodai alkalmazott próbálna vizsgálatot tartani egy nemzetközi nagyvállalat könyvelésében.
Nóra hagyott nekik néhány másodpercet, hogy a látottak leülepedjenek. Aztán lecsukta a laptopot. A fedél csattanása véglegesnek hatott, mintha valamit visszavonhatatlanul lezártak volna. Ezután egyenesen Gergő szemébe nézett, az anyját pedig úgy hagyta figyelmen kívül, mintha ott sem lenne.
— Ha ebben a családban ennyire fontos kérdéssé vált a pénzügyi ellenőrzés, akkor van egy másik, végleges javaslatom — mondta kimérten. — Olyan megoldás, amely mindenkit megnyugtathat. Főleg az édesanyádat.
Rövid szünetet tartott, mintha pontosan tudná, milyen hatást vált ki a csend.
— Mától teljes egészében én tartalak el. Minden kiadást én állok: a lakást, az ételt, a ruháidat, az autód üzemanyagát, mindent. Ezen felül minden hónap első napján átutalok neked egy meghatározott összeget. Hívhatjuk zsebpénznek, ha így kevésbé kellemetlen. Így anyád nyugodtan hozzáférhet a te számlakivonataidhoz. Ellenőrizhet minden egyes forintot, büszke lehet a takarékosságodra, és békésen alhat, mert tudni fogja, hogy a fia jövője biztos kezekben van. Az enyémben.
Ugyanazzal a hűvös, tárgyilagos hanggal beszélt, mintha csak egy új munkaszerződés feltételeit ismertetné. Csakhogy ez nem ajánlat volt. Ez a lehető legpontosabban kimért, legkíméletlenebb megalázás volt. Nem egyszerűen visszavágott. Nem csupán helyreutasította Gergőt. Egyetlen mozdulattal kihúzta alóla mindazt, amire férfiként, társként, férjként támaszkodni próbált. Eltartott házi kedvenccé fokozta le, akinek még az anyja is ott ülhet a nyakán, hogy ellenőrizze, mire költi a kapott pénzt.
Nóra végignézett Gergő krétafehér arcán, majd Erzsébeten, akinek vonásait egyszerre torzította düh és tehetetlenség. Végül lassan, minden szót külön súllyal ejtve tette hozzá:
— Te döntesz, Gergő. Vagy egyenrangú felekként működünk tovább ebben a megállapodásban — ujjával a papír felé intett —, vagy átkerülsz az én teljes eltartásomba. Bár ahogy látom, a második változat sokkal inkább megfelelne az édesanyád elképzeléseinek…