Gergő riadtan kapta fel a fejét, és egy mozdulattal ülő helyzetbe tornázta magát. Tekintete ösztönösen az előszoba felé ugrott. Pontosan olyan arca volt, mint annak, aki már a csengő hangjából felismeri a bajt, és előre retteg attól, ami néhány másodperc múlva bekövetkezik. Nóra éppen akkor lépett ki a fürdőszobából, haján törölközővel. Egyetlen pillantást vetett a férjére, és a szemében rövid, keserű felismerés villant. Neki sem kellett találgatnia.
Gergő kelletlenül, szinte vonszolva magát indult az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, a küszöbön természetesen Erzsébet állt. Nem is úgy tűnt, mintha megérkezett volna, inkább mintha az ajtónyílásban egyszer csak testet öltött volna: feszes derékkal, támadásra kész energiával, vékony száján rikító rúzzsal, amely inkább emlékeztetett hadifestésre, mint kozmetikumra.
Éles, fürkésző tekintete alig időzött a fián. Gergő szinte át sem ment rajta, mintha csak egy üvegajtó volna. Erzsébet szeme máris a lakás belsejét pásztázta, gyorsan, pontosan, könyörtelenül. Olyan volt, mint egy váratlan ellenőrzésre érkező felügyelő, aki már előre biztos benne, hogy találni fog valami szabálytalanságot.
— Gergőkém, szervusz, fiam. Errefelé volt dolgom, gondoltam, beugrom egy percre. Hoztam nektek egy kis hagymás lepényt — csicseregte, és a kezében tartott zacskót a fia felé nyújtotta. A papíron át friss tészta és sült hagyma illata szivárgott ki. A szavai kedveskedőek voltak, de a pillantása már Nórára tapadt. — Lám, te is itthon vagy, kedvesem. Milyen szerencse. Már attól tartottam, teljesen magára hagytad szegény férjedet.
— Ebben a lakásban élek, Erzsébet — válaszolta Nóra halkan, egyenletes hangon, miközben tovább dörzsölte a haját a törölközővel. — Nehéz volna máshol lennem.
Erzsébet úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a választ mögött megbúvó élt. Beljebb lépett az előszobába, és abban a pillanatban elkezdődött a szemle. Először a cipők felé fordult. A polcon sorakozó lábbelik közül szinte tévedhetetlen ösztönnel szúrta ki azt a kék velúr párt, amelynek megvásárlása körül az egész hét feszültsége forgott.
— Ó, hát ezek igazán mutatósak! — emelte meg a hangját mesterkélt lelkesedéssel. — Újak, ugye? Gergőkém, te aztán elhalmozod a feleségedet. Az ilyesmi biztosan nem két fillérbe kerül…
— Én magamat halmozom el, Erzsébet — felelte Nóra azonnal, még mielőtt Gergő akár levegőt vehetett volna, hogy közbeszóljon. — Megtehetem.
Az anyósa szája keskeny vonallá préselődött, de csak egy pillanatig maradt célpont nélkül. Már indult is tovább, egyenesen a nappali felé. Ott lassan végighúzta az ujját azon az állólámpán, amelyet Nóra az előző hónapban vett, és amelyre addig Gergőnek különösebben semmi panasza nem volt.
— És ez itt… — Erzsébet kissé oldalra billentette a fejét. — Micsoda különleges darab. Nagyon divatos. Olasz, igaz? Nálatok már olyan az egész lakás, mint valami kortárs galéria. Minden szép, minden látványos, csak éppen élni nem lehet benne.
Gergő, aki még mindig a lepényes zacskót szorongatta, esetlenül követte az anyját. Szánalmas képet nyújtott: nagy testű férfi volt, mégis úgy mozgott mögötte, mint egy rendre utasításra váró gyerek. Látszott rajta, hogy mondana valamit, de a szavak elakadtak benne. Két kötelesség tépte egyszerre: meg kellett volna védenie a feleségét, de ugyanakkor rettegett attól, hogy szembeszálljon az anyjával.
— Anya, kérlek… minek ez megint? — motyogta végül. — Ez csak egy lámpa.
— Én nem csinálok semmit, kisfiam — fordult felé Erzsébet, és finoman a vállára tette a kezét. A hangja egyszerre lett mézes és tragikus, mintha valami nagy családi dráma közepén állnának. — Csak látom, amit látok. A fiam többre hivatott ennél. Egy férfinak úrnak kell lennie a saját otthonában. Ehhez pedig nem üres díszek kellenek, hanem rendes, férfihoz illő dolgok. Éppen ezért hoztam is neked valamit.
Ezzel lehajolt a nagy táskájához, és némi diadalmas erőlködés után előhúzott belőle egy súlyos műanyag koffert. A zár kattanva pattant fel, majd Erzsébet szinte ünnepélyesen feltárta a tartalmát. A formára vágott mélyedésekben egy vaskos fúrógép feküdt, mellette gondosan elrendezett fúrószárakkal. Az ajándék egyszerre volt nevetséges, kényelmetlen és sértően célzatos.
— Tessék — mondta győztesen, és a koffert Gergő kezébe nyomta. A férfi karja kissé megbicsaklott a váratlan súlytól. — Egy igazi szerszám egy igazi férfinak. Hogy ne kelljen minden aprósághoz mást hívni. Fel tudj tenni egy polcot, fel tudj akasztani egy képet. És hogy ne menjen el a család pénze mindenféle haszontalan csecsebecsére.
Nóra egy szót sem szólt. Csak nézte a jelenetet: a férjét, aki ügyetlenül tartotta maga előtt ezt a rákényszerített férfiasság-jelvényt, és az anyját, aki teljesen elégedett volt saját „éleslátásával”. Erzsébet megérezte, hogy lendületben van, és ettől még bátrabb lett.
— Férfi vagy, Gergő! — folytatta emeltebb hangon. — Neked kellene tartást adnod ennek a háznak, neked kellene alapot teremtened a családodnak. Ő pedig… — itt már minden álcázott kedvesség eltűnt belőle, és az állával Nóra felé bökött — ő csak költekezik. Elszórja azt, amit te keservesen megkeresel.
Nóra ekkor lassan tett egy lépést előre. Nem Erzsébetre nézett. Előbb a Gergő kezében lógó fúrógépes kofferre pillantott, aztán feljebb emelte a tekintetét a férje zavart, verejtékes arcára. Amikor megszólalt, nem kiabált. A hangja halk maradt, mégis olyan tisztán hasított bele a szobára nehezedő csöndbe, mintha egy harang kondult volna meg.
— Ebben igaza van, Erzsébet. Egy férfinak valóban szüksége lehet szerszámokra. Csakhogy vannak férfiak, akik maguk is csak eszközök valaki más kezében.
A mondat nem robbant, nem csapott zajt. Inkább úgy szivárgott szét a levegőben, mint maró sav a fémen: lassan, de megállíthatatlanul kezdte leoldani a családi látszat utolsó vékony rétegét is. Erzsébet egy másodpercre mozdulatlanná dermedt. Az arcára erőltetett lelkes mosoly megkeményedett, majd darabokra repedezett. Úgy meredt Nórára, mintha az valami ősi átkot mondott volna ki egy elfeledett nyelven — olyasmit, amit kívülálló nem érthetne, ők ketten azonban nagyon is pontosan felfogtak.
Gergő közöttük állt, kezében a nehéz kofferrel. Pajzsnak tűnhetett volna, de semmitől sem védte meg. A műanyag fogantyú mélyen belevágott nedves tenyerébe.
— Hogy merészelsz így beszélni?! — sziszegte végül Erzsébet, és egy lépéssel közelebb húzódott Nórához. A kedves látogató gondosan felrakott álarca végképp megrepedt, és lehullott róla. — A fiamat akarod ellenem fordítani?