Egy hideg fejű, pontosan számoló taktikus arca volt ez, olyané, aki az imént húzott be egy lényeges győzelmet a maga kis hadjáratában. A fiára rá sem pillantott. Inkább úgy indult meg a nappali felé, mintha mindig is ő lett volna itt az úrnő: levette vékony kabátját, és gondosan ráterítette az egyik fotel támlájára. Arra a fotelre, amelybe Nóra szokott leülni.
Gábor még mindig az előszobában állt. A bezárt ajtót nézte, mintha attól várná, hogy egyszer csak újra kinyílik, és az egész jelenet kiderül valami rosszul sikerült tréfának. De az ajtó mozdulatlan maradt. Nem volt hová menekülnie. A lakás levegője — a saját otthonáé — hirtelen idegenné, nehézzé és nyomasztóvá sűrűsödött körülötte.
— Hát, fiam, most már te is láthatod — szólalt meg Erzsébet Andrejevna a szobából.
A hangja nem remegett, nem emelkedett meg. Éppen ellenkezőleg: nyugodt volt, majdnem szenvtelen, és ettől sokkal súlyosabban hatott. Nem szemrehányásnak szánta. Úgy ejtette ki, mintha egy vitathatatlan tényt közölne.
— Anya, kérlek, most már hagyjuk — mondta Gábor halkan, miközben végre elszakította a tekintetét az ajtótól, és bement utána a nappaliba.
Fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nem tudott olyan mondatot, amely ne rontana a helyzeten. Csak azt kívánta, hogy valaki kapcsolja ki ezt az estét, mint egy rossz filmet.
— Mit hagyjunk, Gábor? — Erzsébet Andrejevna már a fotelben ült, egyenes háttal, mintha nem is bútoron, hanem trónon foglalna helyet. Tekintetében nyoma sem volt szánalomnak. — Hallgatnom kellett volna? Végignéznem, ahogy nevetségessé tesz téged? Azt gondolod, nekem szólt az a válasz? Nem, fiam. Téged alázott meg. A saját anyád előtt tette világossá, hogy a véleményed nem számít neki. Hogy a jó híred sem érdekli. Ő majd azt csinál, amit akar, te pedig… te szépen lenyeled.
Lassan, tagoltan beszélt, mintha minden szavát külön akarná beütni a fia fejébe. Nem indulat vezette. Nem kiborult asszonyként támadt, hanem hideg rendszerességgel bontotta darabokra a történteket, és minden darabot úgy fordított, hogy abból Gábor gyengesége rajzolódjon ki. A férfi hátán kellemetlen hideg futott végig. Ismerte ezt a hangot. Az anyja mindig is értett hozzá, hogyan kell egy helyzetet addig csavarni, míg a végén ő tűnik tehetetlennek, hibásnak vagy férfiatlannak.
— Nóra egyszerűen… ilyen. Hirtelen természetű — próbálta meg vékony hangon védeni a feleségét, bár valójában inkább a saját békéjét igyekezett megmenteni.
— Természetű? — Erzsébet Andrejevna szája mosolyra húzódott, de a szeme nem melegedett fel tőle. — Ne nevezd természetnek azt, ami közönséges neveletlenség. A természet tartást jelent. Gerincet. Amit te most láttál, az nem gerinc volt, hanem figyelmetlenség, önzés és szemtelenség. Megmutatta neked, hová sorol. És tudod, hol van szerintem ez a hely? Valahol mellette, némán, díszletként. Mintha csak kiegészítő lennél az ő nagy, sérthetetlen személyisége mellett. Én viszont azt szeretném, ha a fiamat férfiként kezelnék. Ha tisztelnék. Legelőször is a saját felesége.
Elhallgatott, és időt hagyott a szavainak, hogy leülepedjenek. Gábor nem felelt. Lesütötte a szemét, és úgy állt ott, mint aki nem talál kapaszkodót. Nem jutott eszébe egyetlen használható ellenérv sem. Anyja logikája a maga zárt, kegyetlen rendszerében hibátlannak tűnt. A legijesztőbb az volt, hogy valahol mélyen valóban megbántottnak érezte magát. Nem a rövidnadrág miatt. Nem is a veszekedés miatt. Hanem azért, mert egyik nővel szemben sem volt képes egyetlen határozott mondatot kimondani.
— Én csak azt szeretném tudni, Gábor — folytatta Erzsébet Andrejevna, és a hangja most már majdnem lágy, bizalmas lett. — Neked ez így rendben van? Tényleg kényelmes ebben élni? Úgy, hogy a szavadnak nincs súlya?
Gábor riadtan nézett fel. Gyűlölte ezt a beszélgetést. Nem akarta, hogy választania kelljen. Nem akarta anyja kérdéseit, Nóra hallgatását, a saját tehetetlenségét. Azt akarta, hogy egyszerű péntek este legyen, hogy üljenek Nórával a moziban, pattogatott kukoricát egyenek, és Erzsébet Andrejevna maradjon a saját otthonában.
— Majd beszélek vele — préselte ki magából végül.
Ez nem Nórának tett ígéret volt. Inkább megadás az anyja előtt.
— Jó? Beszélek vele.
Erzsébet Andrejevna aprót bólintott. Többre nem is volt szüksége. A kételyt elvetette, a bűntudatot is mellé ültette. Innentől csak türelem kellett.
Két és fél óra múlt el így. A nappaliban ültek. Gábor mozdulatlanul bámulta a kikapcsolt televízió fekete tükrét, Erzsébet Andrejevna pedig valami magazint lapozgatott, amelyet az asztalon talált. Aztán a zárban megfordult a kulcs.
Gábor egész teste megfeszült.
Nóra lépett be. Nyugodtnak látszott. Az arcán nem ült sem harag, sem sértettség, sem az a fajta diadal, amelytől Gábor titokban tartott. Levette a tornacipőjét, szépen a helyére tette a polcon, majd besétált a szobába. Az anyósára még egy futó pillantást sem pazarolt. Egyenesen a férjére nézett.
— Kérsz teát? — kérdezte olyan természetességgel, mintha csak egy közös séta után értek volna haza.
Ez az egyszerű, hétköznapi kérdés erősebben csattant, mint bármilyen nyílt sértés. Mintha az egész korábbi jelenetet egyetlen mozdulattal törölte volna el: jelentéktelennek, kicsinyesnek és nevetségesnek állította be. Gábor zavartan pislogott, képtelen volt eldönteni, mit válaszoljon. Erzsébet Andrejevna közben lassan leengedte az újságot az ölébe, és a szemében hideg, dühös fény gyulladt.
Nóra azonban tévedett: a háború nem ekkor lépett új szakaszba.