Mert a háború addigra már régen elkezdődött. Csupán a frontvonal tolódott arrébb: az előszoba küszöbéről áthelyeződött a konyha közepére, amely másnap reggelre afféle semleges övezetté változott, tele udvariasságba csomagolt, fel nem robbant aknákkal.
Erzsébet Andrejevna természetesen eszébe sem jutott elmenni. Amikor Nóra felébredt, az anyósát a tűzhelynél találta. Az asszony már elkészítette azt a kását, amelyet Gábor gyerekkora óta ki nem állhatott, és egy régi családi teáskannában valamilyen gyógyfüves főzetet áztatott, amelynek szaga teljesen elnyomta a frissen darált kávé illatát.
— Jó reggelt, kisfiam — búgta Erzsébet Andrejevna, amikor a kialvatlan, nyúzott Gábor belépett a konyhába. — Főztem neked rendes reggelit. Ti mindig csak száraz dolgokat kapkodtok be, aztán csodálkoztok, ha tönkremegy a gyomrotok…
Gábor rémült pillantást vetett Nórára. A felesége azonban rezzenéstelen arccal nyúlt be a szekrénybe a kávéfőzőjéért. Nem köszönt. Még csak rá sem nézett az anyósára, mintha az nem élő ember volna, hanem a konyhabútor egyik váratlanul megszólaló darabja.
Nóra kimérte a kávét, vizet öntött hozzá, majd a legkisebb lángra tette a főzőt, közvetlenül a gyűlölt kását rejtő lábas mellé. Két „háziasszony” állt ugyanannál a tűzhelynél. A levegő pillanatok alatt annyira megnehezedett, hogy szinte késsel lehetett volna szeletelni. Gábor a konyha közepén dermedten ácsorgott, akár egy megriadt kis állat, és fogalma sem volt, melyik oldalra kellene állnia.
— Gábor, add ide, kérlek, a cukrot — szólalt meg Nóra anélkül, hogy hátrafordult volna. A hangja tárgyilagos volt, egyenletes, szinte hivatalos. A cukortartó az asztalon állt, pontosan félúton Nóra és Gábor anyja között.
Erzsébet Andrejevna, bár közelebb volt hozzá, teátrálisan a mosogató felé fordult, és úgy tett, mintha egy amúgy is makulátlan csészét öblögetne. Gábor megbotlott egy széklábban, odasietett az asztalhoz, felkapta a cukortartót, és a felesége kezébe adta. Nevetséges közvetítőnek érezte magát: tolmácsnak két ember között, akik ugyanazt a nyelvet beszélték, mégsem voltak hajlandók meghallani egymást.
Így indultak azok a napok. Erzsébet Andrejevna kijelentette, hogy „csak addig marad, amíg a fiacskája idegei kicsit rendbe jönnek”. Nyílt jelenetet nem rendezett. Annál ravaszabb módszert választott. A halk, mindenhová beszivárgó gondoskodás élő szobrává vált. A fazekakat átrakta a polcokon a saját elképzelése szerint, mert szerinte „így sokkal praktikusabb”. Port törölt a könyvespolc tetején, közben fennhangon sajnálkozott Gábornak, hogy ebben a levegőben milyen egészségtelen élni. Főzött is. Rengeteget. Nehéz, laktató, zsíros ételeket — pontosan olyasmiket, amelyektől Nóra rosszul volt, Erzsébet Andrejevna szerint viszont kizárólag ez illett egy „rendes férfi” asztalára.
Nóra válaszul a teljes semmibevétel stratégiáját választotta. Mintha egy párhuzamos világban mozgott volna. Amikor hazaért, elment az anyósa mellett, aki a kedvenc foteljében ülve újságot lapozgatott, és a levegőnek beszélt, abba az irányba, ahol elvileg a férjének kellett lennie.
— Gábor, ma kilenckor vacsorázunk. Sushit rendeltem.
Gábor, aki éppen az anyja mellett ült, kénytelen volt felelni. A tarkóján egyszerre érezte Erzsébet Andrejevna égető tekintetét és Nóra fagyos közönyét. A saját otthona aknamezővé alakult. Minden mozdulat, minden félmondat robbanást idézhetett elő. Többé nem hívott át barátokat, a találkozóit sorra lemondta. Amikor hazaért, nem megkönnyebbülést érzett, hanem olyasmit, mintha büntetés-végrehajtásra jelentkezne, és előre tudná, hogy újabb néma összecsapás vár rá.
A feszültség csütörtök este érte el a tetőpontját. Nóra egy fontos munkán dolgozott. Az íróasztala a nappali sarkában állt, tele rajzokkal, drága ceruzákkal, anyagmintákkal. Órákon át építette fel azt a kívülről rendetlenségnek látszó rendszert, amelyben minden apró tárgynak megvolt a maga pontos, megkérdőjelezhetetlen helye. Amikor azonban hazaért, az asztalán makulátlan rend fogadta. A terveket gondosan egy kupacba simították, a ceruzák egy pohárban sorakoztak, mindennek a tetején pedig, mintha csak díszítés volna, Erzsébet Andrejevna kötött kendője feküdt.
— Csak egy kicsit rendbe szedtem — jelentette ki elégedetten az anyósa Gábornak, aki éppen akkor lépett be a szobába. — Nóránál akkora összevisszaság volt, így lehetetlen dolgozni.
Nóra szó nélkül odament az asztalhoz. Gábor benn tartotta a levegőt. Kiabálásra számított, veszekedésre, bármire, ami végre hangot ad ennek az egésznek. De Nóra egyetlen szót sem ejtett. Hideg, higgadt alapossággal leemelte az anyósa kendőjét az asztalról, és átdobta a kanapéra. Ezután felvette a tervrajzokat, és újra szétterítette őket pontosan abban a sorrendben, ahogy a beavatkozás előtt voltak. Visszatette az anyagmintákat, elrendezte a ceruzákat, helyreállította a saját rendszerét. Az egész nagyjából tíz percig tartott. Tíz percen át dermedt, súlyos csend ült a szobán, amelyet csak a papírlapok halk zizegése tört meg.