— És te komolyan így akarsz kilépni az utcára, Nóra?
Erzsébet Andrejevna hangja vele együtt csapódott be az előszobába, élesen, kellemetlenül, mintha fémet húztak volna végig üvegen. Egyetlen pillanat alatt szétverte azt a könnyű, izgatott hangulatot, amely az estét addig körüllengte. Pár perccel korábban még Nóra parfümje, a frissen főzött kávé illata és a mozi sötétjében eltölthető két békés óra halvány ígérete töltötte meg a lakást.
Most azonban a levegő hirtelen nehézzé vált, feszült volt, szinte szikrázott. Gábor már cipőben állt, egyik kezében a kocsikulcsot markolta, és éppen mondani készült valamit, amikor félbemaradt a mozdulat. A válla ösztönösen felhúzódott a bőrdzseki gallérjába, mintha így akarna elbújni a közelgő vihar elől.
— Jó estét, Erzsébet Andrejevna — szólalt meg Nóra anélkül, hogy felé fordult volna. Továbbra is a tükör előtt állt, és egy makacsul kiszabadult tincset igazított a helyére. A hangja nyugodtan csengett, talán még a megszokottnál is mélyebben.
Az anyósát azonban egyáltalán nem érdekelte a köszönés. Szúrós, vizslató pillantása már végig is mérte a menyét tetőtől talpig, és minden apró részleten látványos rosszallással időzött el. Előbb a fehér toppon akadt meg a szeme, aztán a kilátszó hasán, végül a rövid, szándékosan rojtosra hagyott farmernadrágon. Erzsébet Andrejevna szája keskeny, színtelen vonallá szorult.
— Gábor, mondd csak, teljesen elvesztetted a józan eszed? — fordult közvetlenül a fiához, Nórát pedig úgy hagyta figyelmen kívül, mintha ott sem állna, mintha csupán egy tárgy volna az előszobában. — Nézd már meg! Így kell kinéznie egy férjes nőnek? Egy feleségnek? Ez gyalázat. Ilyen öltözékben utcára menni… Mit szólnak majd az emberek? Mit gondolnak az ismerősök, ha együtt látnak titeket? Azt hiszik, valami kétes helyről szedted össze ezt a nőt.
Nóra nem válaszolt. Csak a kis táskája pántját kapcsolta be egy határozott kattanással. Ez volt minden reakciója. Belül azonban érezte, ahogy valami sötét, forró indulat lassan forrni kezd benne. Eddig nyelt. Gábor miatt nyelt, aki most egyik lábáról a másikra állt, és olyan kétségbeeséssel bámulta az ajtókilincset, mintha az bármelyik pillanatban kimenekíthetné őt ebből a lakásból. Nóra hallgatása mégis hangosabbnak tűnt minden kiabálásnál.
— Egy férfinak legyen tartása, legyen tekintélye a saját otthonában — folytatta Erzsébet Andrejevna rendíthetetlen lendülettel. A hangja egyre erősebben zengett, tele a sértett igazságérzet színpadias pátoszával. — Egy asszonynak pedig illik hallgatnia a férjére, és méltón viselkednie ahhoz a helyhez, amelyet mellette elfoglal. De ez? Ez nyílt provokáció! A szabadosság mutogatása! Biztos vagyok benne, fiam, hogy te magad is szégyelled, csak túlságosan tapintatos vagy, és nem akarod megbántani. De én az anyád vagyok. Én látom a szemedben. Szégyent hoz rád.
Ez volt az a pont, ahol Nórában elszakadt valami. Mintha valaki meghúzott volna egy rejtett ravaszt. Hirtelen megfordult. Az arca nyugodt maradt, a tekintetében azonban hideg láng villant. Nem a férjére nézett, hanem egyenesen az anyósa szemébe.
— Engem egyáltalán nem érdekel, Erzsébet Andrejevna, hogy önnek mi tetszik és mi nem — mondta tisztán, keményen. — Ha zavarja a külsőm, az kizárólag az ön gondja. Nekem megfelel, és a fiának is megfelel. Úgyhogy legyen szíves, fejezze be végre ezeket az állandó megjegyzéseket.
A szavai élesen verődtek vissza az előszoba falairól. Erzsébet Andrejevna teátrálisan levegő után kapott, egyik kezét a mellkasára szorította, a szeme pedig nagyra nyílt a gondosan megjátszott döbbenettől.
— Gábor! Hallod ezt? Hallod, milyen hangon beszél velem? Velem, a saját anyáddal!
Gábor összerezzent, mintha csak most tért volna magához valami kábulatból. Tett egy bizonytalan lépést előre, arcán az általános szenvedés és tehetetlenség kifejezésével.
— Nóri, hát… Anya… Próbáljuk meg inkább nyugodtan, jó? Ne így…
— Nyugodtan? — ismételte Nóra fagyos hangon. A tekintetét most a férjére emelte, és abban már nem volt sem gyengédség, sem sértettség. Csak hűvös, megvetéssel átitatott csalódás. — Rendben. Én nyugodt leszek. Teljesen nyugodt. — Egyenesen a szemébe nézett. — Ha édesanyádnak ennyire fontos, hogy ne hozz szégyent magadra, akkor maradj vele. Nyugtasd meg. Én pedig elmegyek moziba egyedül. Nekem nincs miért szégyenkeznem.
Nem várta meg, hogy bárki feleljen. Felkapta a táskáját, egyetlen mozdulattal elfordította a zárat, és kilépett a lakásból. Az ajtó mögötte halkan, mégis véglegesnek ható kattanással csukódott be, mintha egyetlen mozdulattal leválasztotta volna őt a családi jelenet fullasztó színpadáról. Gábor pedig ott maradt az előszobában, kettesben az anyjával és annak sértettségével.
A becsukódó ajtó mindennapi, tompa hangja furcsa módon kijózanítóan hatott Erzsébet Andrejevnára. A gondosan felvett drámai póz egyszerre értelmét vesztette. A mellkasára szorított keze lassan lecsúszott az oldala mellé. Az anyai megbántottság álarca megrepedt, majd le is hullott róla, és alóla valami rideg keménység bukkant elő.