Inkább olyan gyors belső átrendeződés suhant át rajta, amilyen azoknál látszik, akik megszokták, hogy egy pillanat alatt felmérjék, honnan fúj a szél.
— Miféle ügyvédnél? — kérdezte Gábor zavartan.
— Családjogi ügyvédnél — felelte Nóra nyugodtan, kapkodás nélkül. — Megtaláltam a fiókban az értesítést. Arról a lakásról, amelyet anyád neked ajándékozott. Három hónapja.
Gábor kinyitotta a száját, aztán be is csukta. Végül az anyjára pillantott.
— Anya, te azt mondtad, hogy ez…
— Gáborka, ez nem tartozik rá — vágta rá Erzsébet élesen.
— De igen, rám tartozik — mondta Nóra ugyanolyan egyenletes hangon. — Házasságban élünk. Jogom van tudni, mi történik a családunk vagyonával. Az ügyvéd mindent elmagyarázott.
— Ugyan már, milyen ügyvéd — horkant fel az anyósa. — Csak nem pereskedni akarsz?
— Nem. Csak szeretném végre tudni, hol is állok valójában. — Nóra a férjére nézett. — Gábor, te tudtál róla?
A férfi egy hajszállal tovább hallgatott a kelleténél. Ennyi bőven elég volt válasznak.
— Értem — mondta Nóra.
Nem emelte fel a hangját. Nem tört ki sírásban. Egyszerűen kiment az előszobába, felvette ugyanazt a táskát, amellyel megérkezett, és beledobott még néhány holmit: a neszesszert a felső polcról, a töltőjét, meg az éjjeliszekrényen heverő könyvet.
Gábor a hálószoba ajtajában állt, és úgy nézte, mintha valaki idegen nyelven próbálna neki elmagyarázni valami nagyon fontosat.
— Nóri, várj már. Hová mész?
— Egyelőre anyához.
— De miért? A lakás miatt? Hiszen az anya ajándéka volt, az nem…
— Gábor — húzta be Nóra a táska cipzárját. — Nem a lakásról van szó.
— Akkor miről?
Nóra felemelte rá a tekintetét. Hosszan, figyelmesen nézett rá, úgy, ahogy az ember akkor néz valakire, amikor utoljára akarja igazán látni, hogy aztán el tudja engedni.
— Arról, hogy tegnap azért hívtál fel megkérdezni, hogy vagyok, mert anyád szólt neked. Hallottam a háttérből, amikor mondta.
Gábor arca kipirult.
— Ez nem igaz.
— De. Pontosan így történt. — Nóra megfogta a táskát. — Nem haragszom. Tényleg nem. Csak most olyan helyen kell lennem, ahol nem érzem magam vendégnek a saját otthonomban.
Erzsébet az előszobában állt, egyenes derékkal, összeszorított szájjal. Egyetlen szót sem szólt. Ez is először fordult elő.
Nóra felvette a cipőjét, kinyitotta az ajtót.
— Viszontlátásra, Erzsébet.
A nő hallgatott.
Az ajtó becsukódott.
Odakint meleg, csendes este fogadta. Az utcai lámpák már égtek, de nem vakítóan, hanem puhán, nyári fénnyel. Nóra ugyanazon a járdán indult el, amelyen pénteken is ment: elhaladt a kávézó, a gyógyszertár és az újságosbódé mellett. Minden ugyanott volt. Csak ő nem volt már ugyanaz.
Nem lett belőle új ember. Egyszerűen más lett.
A zsebében rezegni kezdett a telefon. Gábor hívta. Ránézett a kijelzőre, aztán visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Pár lépés után mégis elővette, és csak ennyit írt: „Beszélnünk kell. De nem ma. Majd írok.”
Elküldte az üzenetet, majd eltette a telefont.
A busz három perc múlva érkezett. Nóra felszállt, az ablak mellé ült, a táskáját az ölébe vette. Az üveg túloldalán lassan elúszott mellette a város: házak, fák, kutyát sétáltató emberek, parkoló autók. Egy teljesen hétköznapi augusztusi este.
Búcsúzáskor András mondott neki valamit, ami most újra eszébe jutott. „A legfontosabb — mondta akkor —, hogy ne kapkodjon. Amit meg kell tenni, azt higgadtan, sorban is meg lehet tenni.”
Sorban.
Nóra az ablakon át figyelte az utcákat, és közben arra gondolt, hogy ami előtte áll, nem lesz könnyű. Beszélgetések, magyarázkodások, jogi lépések. Gábor majd bizonytalan lesz, és várni fogja, hogy az anyja megmondja, mit tegyen. Erzsébet pedig meg fogja mondani. Csakhogy ennek most már nem lesz súlya.
Mert a szükséges iratok biztonságban voltak.
Mert az a szakember, akinek tudnia kellett, már mindennel tisztában volt.
És mert végre Nóra is tudta, amit tudnia kellett.
Három hét telt el.
Gábor a negyedik napon telefonált. Először tanácstalanul beszélt, aztán sértetten, végül megint elveszetten. Erzsébet egyszer sem kereste. Ez minden szónál beszédesebb volt.
Egy kávézóban találkoztak, nem messze a bíróságtól. A helyet Nóra választotta. Gábor abban az ingben érkezett, amelyet valamikor még ő vett neki, és valamiért ez fájt a legjobban.
— Te tényleg el akarsz válni? — kérdezte a férfi.
— Igen.
— Anya miatt?
Nóra egy pillanatra elhallgatott.
— Gábor. Felnőtt férfi vagy. Mégis hagytad, hogy valaki más döntse el, hová kerüljenek a könyveim, mikor kell elmennem a saját otthonomból, és mit gondoljanak rólam a vendégek egy családi ünnepen, ahová engem meg sem hívtak. Ez nem „anya miatt” van. Ez rólad szól.
Gábor az asztallapot bámulta. Kevergette a cukrot a csészéjében, pedig nem is tett bele.
— Nem gondoltam, hogy te ezt így éled meg.
— Tudom — válaszolta Nóra halkan. — Éppen ez a baj.
Nem maradt több mondanivalójuk.
Andrásnak igaza lett: minden ment a maga rendje szerint, nyugodtan, fölösleges jelenetek nélkül. Iratok, kérelem, határidők. Erzsébet végül mégis felhívta egyszer. Rövid beszélgetés volt, olyan hangon, amely mögött ott feszült valaki régi megszokása, hogy mindig ő kerül ki győztesen. Azt mondta, Nóra ezt még meg fogja bánni.
Nóra udvariasan válaszolt, majd letette.
Nem volt mit megbánnia.
Augusztus volt, meleg, és előtte ott állt a tiszta levegő, amelyet már nem töltöttek meg idegen hangok. Saját polcok. Saját könyvek. Csend, amelyet senki sem tör meg azzal, hogy beállít bejelentés nélkül.
Az anyja nem fűzött hozzá semmit. Csak vett egy új fikuszt az előszobába — „hogy legyen itt valami élő” —, és Nóra szobájába betett még egy vállfát.