Ekkor megrezzent a telefonja. Gábortól érkezett üzenet: „Hogy vagy ott?”
Három szó. Két év együttélés alatt sem jutott el odáig, hogy ennél hosszabban írjon neki.
„Jól” — pötyögte vissza Nóra.
És ez most nem udvariasság volt, nem kitérés, nem önnyugtatás. Hosszú idő óta először egyszerű, tiszta igazság.
Este az anyja levest főzött.
Ketten ültek a konyhában. Az ablak nyitva állt, az utcáról langyos levegő szivárgott be, valahonnan a házak közül sült hús illata sodródott fel. Az anyja nem hozta szóba az ügyvédet. Nem kérdezősködött, nem sürgette, nem faggatta. Csak mert a tányérokba, kenyeret szeletelt, odébb tolta a sótartót, és úgy hallgatott, ahogyan csak azok tudnak, akiknek nincs szükségük magyarázatra ahhoz, hogy értsenek.
— Anya — szólalt meg végül Nóra. — Te láttad rajta, hogy ilyen?
— Milyen?
— Hát… ilyen.
Az anyja lassan megkeverte a levest a tányérjában.
— Azt láttam, hogy nagyon ragaszkodik az anyjához — mondta óvatosan. — Csak ennek is sokféle formája van.
— Aha.
— Nóra. — Az anyja letette a kanalat. — Felnőtt nő vagy, nem fogom megmondani, mit csinálj. De egy dolgot azért kimondok: túl sokáig húzódtál félre. Érted, mire gondolok?
Nóra értette. Az anyja szájából ez a „félrehúzódni” sok mindent jelentett egyszerre: engedni, arrébb állni, helyet csinálni másoknak. Először csak egy kicsit. Aztán még egy kicsit. Végül az ember hátranéz, és észreveszi, hogy ő maga már alig maradt meg valahol.
— Értem — felelte halkan.
Odakint gyerekek nevettek. Az augusztus nem készült távozni; nehéz, fülledt takaróként ült a városon, tele szagokkal, neszekkel, távoli hangokkal. És valahol ugyanennek a városnak a másik végén Erzsébet bizonyára már kiosztotta a vendégek helyét, ellenőrizte, jó poharak kerültek-e az asztalra, és közben azt magyarázta a fiának, hogy az a fiókban talált irat semmiség, nincs miért idegeskedni.
Csakhogy Nóra azt a papírt már elvitte.
És pontosan oda tette, ahová kellett.
A vasárnap csendben indult.
Nóra korán ébredt, az anyja még aludt. Kiment a konyhába, feltette a vizet, aztán megállt az ablaknál. Az udvar üres volt, csak a házmester söpörte komótosan a járdát, kis kupacokba terelve a nyárvégi szemetet. Reggelre az augusztusi hőség valamelyest visszahúzódott, és jólesett ott állni a bögrével a kezében, és megpróbálni semmire sem gondolni.
Csakhogy a semmire gondolás nem tartott sokáig.
Tizenegykor Gábor telefonált.
— Na, mikor jössz? — kérdezte. Nem azt, hogy „hogy vagy”, nem azt, hogy „minden rendben?”, hanem rögtön a gyakorlati részét.
— Este — mondta Nóra.
— Anya szerint jobb lenne korábban.
Nóra egy pillanatra elhallgatott.
— Ott van nálad az anyád?
— Hát persze, kicsit rendet rakunk. — Úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, a hangjában nyoma sem volt zavarnak. — Hat körül ideérsz?
— Majd meglátom.
Letette a telefont az asztalra, és még sokáig nézte. Rendet raknak. Vagyis a születésnapi vendégség már véget ért, mindenki hazament. Gábor pedig nem azért hívta fel, mert hiányzott neki, hanem mert az anyja szólt, hogy telefonáljon.
Annyira pontos volt, annyira ismerős, hogy Nóra már dühöt sem érzett. Csak valami fáradt, végleges bizonyosságot.
Nem hatra érkezett, hanem fél hétre.
Az ajtót Erzsébet nyitotta ki. Otthoni köntöst viselt, a haja fel volt tűzve, és olyan arckifejezése volt, mint egy ünnepeltnek, aki lélekben még mindig az előző napi vendégségben időzik. A háta mögül ételszag, virágillat és az a különös, nehezen megfogható levegő áradt ki, amely mindig megmarad egy nagyobb összejövetel után: parfüm, dohány, idegen emberek nyoma.
— Csak megérkeztél — mondta az anyósa. Nem volt kifejezetten durva, inkább tényként közölte.
— Jó estét — felelte Nóra.
Belépett az előszobába, letette a táskáját. A nappaliban Gábor a kanapén hevert, kinyújtott lábbal tévét nézett, olyan elégedett arccal, mint aki kipihente magát, és teljesen rendben van a világgal. Az asztalon még ott álltak a tegnapi vázák, bennük a kissé megroggyant virágok.
— Ó, megjöttél — jegyezte meg, aztán átkapcsolt egy másik csatornára.
Nóra bement a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. Erzsébet természetesen utána ment. Mindig így csinálta: követte, mintha ez is a házirend része volna, mintha nem engedhetné ki a látóteréből.
— Jót pihentél? — kérdezte az anyósa. A „jót” szóban finom gúny rezgett.
— Nagyon — mondta Nóra.
— Hát akkor remek. — Erzsébet elkezdett átpakolni valamit a pulton, különösebb ok nélkül, pusztán megszokásból. — Mi azért nélküled is nagyszerűen boldogultunk. A vendégek igazán kedvesek voltak, Gabriella még Pest mellől is eljött külön miattam. Egyébként kérdezte, hol van a menyem.
— És mit mondott neki?
— Azt, hogy dolgod akadt.
Nóra letette a poharat. Lassan megfordult.
— Erzsébet, szeretnék mondani valamit. Hívjuk be Gábort is.
Az anyósa szeme kissé összeszűkült. Nóra hangjában volt valami, ami azonnal óvatossá tette: nyugodt volt, egyenletes, nem emelkedett meg. Erzsébet máshoz szokott. Ahhoz, hogy a menye enged, hátrébb lép, elhallgat. Ez a mondat azonban — „hívjuk be Gábort is” — úgy hangzott, mintha nem konyhai szóváltás következne, hanem valamilyen hivatalos megbeszélés.
— Gáborka! — kiáltott ki a nappali felé. — Gyere csak ide.
Gábor megjelent a konyhaajtóban, kezében a telefonjával, kissé értetlenül, amiért behívták.
— Mi van?
— Semmi különös nem történt — mondta Nóra. — Csak azt szeretném, ha hárman beszélnénk. Voltam egy ügyvédnél.
Ekkor valóban beállt a csend.
Gábor az anyjára nézett. Erzsébet Nórára. Az arcán egyetlen pillanat alatt változott meg valami, de nem a rémülettől.