– Esetleg holnapra? Igen, itt vagyok a városban. Igen, nekem megfelel.
Az anyja a konyha felől figyelte.
– Mi volt ez?
– Az ügyvéd – felelte Nóra egyszerűen. – Még júliusban kértem hozzá időpontot.
Ekkor az anyja, aki soha nem pazarolta a szavakat, némán elé tett egy tányér cseresznyét, aztán kiment a konyhából. Nála ez is egyértelmű üzenetnek számított: jól teszed.
A város túlsó felén, abban a lakásban viszont Erzsébet már teljes hadrendben intézkedett. Poharakat igazgatott, virágvázákat tologatott odébb, megmondta a fiának, hová kerüljön a girland, Gábor pedig engedelmesen tette, amit kért. Ahogy mindig, ha az anyja a közelben volt. Készségesen, elégedetten, és kissé elveszetten, amint nem kapott pontos utasítást.
– Anya, Nóra vasárnap jön vissza, vagy csak hétfőn? – kérdezte hirtelen.
– Valószínűleg vasárnap este – legyintett Erzsébet. – Ne ezen járjon az eszed, inkább segíts a terítővel.
És Gábor nem is gondolkodott tovább rajta. Ez volt benne a legjellemzőbb.
Nóra ezalatt cseresznyét evett, és az ablakon át nézte, ahogy a nap lebukik a háztetők mögött. A táskájában ott lapultak az iratok. Ugyanazok, amelyeket nem véletlenül hozott magával. Előre készült rá.
A házassági anyakönyvi kivonat. Egy bankszámlakivonat. És még egy papír, amelyet három hete kapott kézhez, és amelyről addig senkinek sem beszélt.
Egyelőre senkinek.
András úr fiatalabbnak tűnt, mint amilyennek Nóra a hangja alapján elképzelte. Negyven körüli férfi volt, vékony keretes szemüveggel, és azzal a szokással, hogy beszéd közben a tollával halkan kopogtatta az asztalt. Nem idegesen, inkább egyenletes ritmusban, mintha valami csak általa hallott dallam ütemét követné.
Az irodája egy kisebb üzletházban volt, nem messze a városi parktól. Nóra busszal ment odáig, de egy megállóval korábban leszállt, és gyalog folytatta az utat. Az augusztusi meleg nehezen ült a levegőn, a járda ontotta magából a napközben összegyűjtött hőt, valahonnan pedig frissen nyírt fű illata sodródott felé. Átlagos szombat délelőtt volt, átlagos utcákkal, átlagos járókelőkkel. Csak Nóra táskájában lapult egy egyáltalán nem átlagos dokumentum.
– Foglaljon helyet – mondta az ügyvéd, és félretolt az asztal széléről egy mappát. – A telefonban azt mondta, nem sürgős az ügy, most mégis előrehozta az időpontot.
– Úgy alakult, hogy szabaddá váltam.
András figyelmesen nézett rá. Nem sajnálkozva, hanem tárgyilagosan; úgy, ahogy azok az emberek néznek, akik hozzászoktak, hogy két perc alatt felmérjék, milyen terhet hozott magával a másik.
– Rendben. Akkor kezdjük az elején.
Nóra elővette a papírokat, és sorban, gondosan az asztalra rakta őket. A házassági anyakönyvi kivonatot. A számlakivonatot. Végül azt az utolsó iratot, amely külön, egy vastagabb borítékban volt.
Értesítés volt. A NAV-tól. Arról, hogy három hónappal korábban Gábor nevére ajándékozási szerződéssel átkerült egy egyszobás lakás. Az anyjától. Attól az Erzsébettől, aki olyan odaadóan őrködött drága fia nyugalma fölött.
Nóra teljesen véletlenül szerzett tudomást róla. A postaládában találta meg, reklámújságok és szórólapok közé csúszva. Gábor láthatóan észre sem vette. Vagy észrevette, csak nem gondolta fontosnak megemlíteni.
András kézbe vette a papírt, végigolvasta, aztán még egyszer átfutotta.
– Korábban tudott erről az ingatlanról?
– Nem.
– A férje nem beszélt róla?
– Nem.
Rövid csend következett. Az ügyvéd levette a szemüvegét, megtörölte a lencséket; valószínűleg ez is a beidegződései közé tartozott, egy mód arra, hogy nyerjen néhány másodpercet a gondolkodáshoz.
– Maga az ajándékozás jogszerű – mondta végül. – Az anya a saját vagyonával rendelkezhet így. A kérdés inkább az, hogy önt pontosan mi érdekli. Válásban gondolkodik?
– Abban gondolkodom, hogy először szeretném tudni, hol állok – válaszolta Nóra. – Mielőtt bármi másról döntenék.
András bólintott. Látszott rajta, hogy értékeli ezt a választ. A hangja mindjárt határozottabb lett, tárgyilagosabb; elhagyta a fölösleges köröket.
Majdnem egy órán át beszélgettek.
Amikor Nóra kilépett az utcára, már közel járt a dél. Egy darabig az ajtó mellett állt, hunyorogva a napfényben, aztán elindult a park irányába. Nem azért, mert feltétlenül oda akart menni, hanem mert valamerre mennie kellett, és nem kívánt azonnal buszra szállni.
A fejében lassan rendeződni kezdtek András mondatai. Az ajándékba kapott lakás jelenleg Gábor különvagyona, nem számít közösen szerzett tulajdonnak. De volt más is. Ott volt az a lakás, amelyben éltek. Az a lakás, amelyről a beszélgetés során kiderült, hogy Nórának sokkal több joga van hozzá, mint amennyit addig éreztettek vele.
Éreztettek. Milyen finom szó erre.
Erzsébet az első naptól úgy viselkedett, mintha az otthonuk az övé volna. Átrendezte a bútorokat, felrakta a saját függönyeit, Nóra könyveit leszedte a polcról, mert „csak porosodnak”. Beállított telefon nélkül, akkor távozott, amikor kedve tartotta, Gábor pedig olyan természetességgel nyitott ajtót neki, mintha másképp nem is lehetne.
Nóra a parkban vett egy fagylaltot, egyszerű vaníliás jégkrémet ostyatölcsérben, és leült egy árnyékos padra. A közelben gyerekek játszottak, távolabb két idős ember sétált lassan, egymáshoz igazított léptekkel; úgy haladtak, ahogy azok, akik már nagyon régóta járják együtt ugyanazt az utat.
Eszébe jutott, milyen volt Gábor a kapcsolatuk elején. Nem rossz ember. Nem, ezt soha nem gondolta róla. Inkább olyan férfi volt, aki az anyja számára kényelmesen alakítható maradt. Kedves, szelíd, simulékony, aki nem vitázik. Nóra ezt egykor nyugodt természetnek hitte. Később jött rá, hogy valami egészen másról van szó: arról, hogy Gábornak nem alakult ki saját véleménye ott, ahol az anyjának már volt egy.