– Nórácska, ugye tudod, mennyire szeretlek téged – szólalt meg Erzsébet asszony azon a különös, mézes hangon, amelyet többnyire azok használnak, akik fejben már rég eldöntötték a választ. – Kellemetlen ilyesmit kérnem, de… Gábor augusztusban teljesen kimerült. Nem mennél el esetleg a barátnődhöz? Csak hétvégére. Szüksége lenne egy kis pihenésre, csendre.
Nóra az előszobában állt, és az anyósát nézte. A hajszálvékonyra szedett szemöldökét, a gyöngy fülbevalóját, az ölbe font, csónakformára zárt kezét. Ez a kéztartás nála mindig azt jelentette: a döntés már megszületett, csupán még nem közölték hivatalosan.
– Csendre – ismételte Nóra halkan.
– Hát persze. Tudod te is, mennyire elfárad. Az én kisfiam.
Kisfia. Harmincnégy éves volt, de még mindig kisfia.
Nóra bólintott. Mosolyt is erőltetett magára, nem túl széleset, épp csak annyit, amennyi az illemhez kellett. Aztán bement, és elkezdte összepakolni a táskáját.
Az idei augusztus nehéznek bizonyult. Nem az időjárás miatt, mert az éppenséggel száraz és kellemes volt, hanem a lakás levegője vált elviselhetetlenné. Mintha valami sűrű, állott pára ült volna meg a falak között, amit hiába nyitottak ablakot, nem lehetett kiszellőztetni. Talán azért, mert Erzsébet júniusban megjelent, és azóta valahogy nem akart távozni. Papíron „segített”. A valóságban inkább elfoglalta a teret.
Nóra már az elején megértette, hogy az anyósa soha nem fogja igazán elfogadni. Nem azért, mert rossz feleség lett volna. Egészen hétköznapi nő volt, saját szokásokkal, önálló természettel, néhány rigolyával, mint bárki más. Csakhogy Erzsébet maga mellett akarta tartani a fiát, és ebbe az elképzelésbe egy feleség semmilyen körülmények között nem fért bele.
Gábor pedig… Gábor külön fejezet volt.
Mesterien tudta úgy tenni, mintha semmit nem venne észre. Az anyja Nóra tányérját távolabb tette az ablaktól – ő nem látta. Az anyja átrakta Nóra holmijait egyik polcról a másikra – ő erről sem vett tudomást. Az anyja úgy mondta, hogy „az én Gáborom”, mintha Nóra nem is állna mellette – Gábor csak mosolygott, és újabb adagot kért.
– Anya, csináltál fasírtot? – kiabált ki a szobából, anélkül hogy felkelt volna a kanapéról. – Azt a gombásat?
– Neked bármit, kisfiam.
Nóra ilyenkor rendszerint kiment az erkélyre. Megállt a város fölött, nézte a szomszéd házak tetejét, a galambokat, a lent döcögő buszt. Közben egészen más járt a fejében: hogyan lehetne úgy elmenni, hogy ne csapja be maga mögött az ajtót.
A táskája húsz perc alatt elkészült.
Erzsébet a konyhából figyelte. Úgy tett, mintha nem leselkedne, Nóra mégis a hátán érezte a tekintetét. Kapaszkodó, méricskélő pillantás volt ez, olyan embereké, akik hozzászoktak, hogy mindent ellenőrzésük alatt tartsanak, ami csak a látóterükbe kerül.
– Elég sok mindent viszel – jegyezte meg az anyósa.
– Így kényelmesebb nekem.
– Messze lakik az a barátnőd?
– Nem különösebben.
Nóra felhúzta a cipzárt, felemelte a táskát, és megigazította a vállán a pántot.
Gábor egy fotelben ült a telefonjával, és láthatóan fel sem fogta, hogy a felesége most hétvégére elmegy otthonról. Vagy felfogta, csak nem tartotta annyira fontosnak, hogy elszakadjon a képernyőtől.
– Szia – mondta Nóra.
– Ja, igen, szia – felelte a férfi, a fejét sem emelve fel.
Erzsébet egészen az ajtóig kísérte, olyan arccal, mint aki éppen kiválóan megoldott egy kényes, régóta húzódó problémát.
Odakint forróság fogadta. Nóra végigindult a járdán, elhaladt a műanyag székes kávézó, a gyógyszertár, majd a valamiért még mindig nyitva tartó újságosbódé mellett. Menet közben arra gondolt, hogy tulajdonképpen erre a kérésre várt már egy ideje. Nem is várt – pontosan tudta, hogy előbb-utóbb el fog hangzani. Túl sok jel mutatott ugyanabba az irányba: az anyósa idegesen pakolgatta a szekrények tartalmát, Gábor egyszerre volt izgatott és görcsösen nyugodt, a nappaliban pedig többször is félmondatok úsztak át a levegőn „meglepetésről” meg arról, hogy „ne mondd el idő előtt”.
Évforduló. Erzsébet hatvanéves lett.
Nóra véletlenül jött rá. A férje laptopjának képernyőjén megpillantotta a vendéglista piszkozatát. A nevek többsége ismeretlen volt számára, kivéve kettőt: Gábor Gyuláról érkező nővérét, valamint bizonyos Gabriella asszonyt, akiről Nóra csak említésekből tudott. Az anyósa barátnője volt, gazdag özvegy, aki „mindent a saját erejéből ért el”, és akit Erzsébet minden adandó alkalommal példaként állított mások elé.
„Gabriella nem fecsérelte volna el az idejét.”
„Gabriella tudja, hogyan kell tartani magát.”
„Gabriella ilyesmit sosem engedne meg.”
Nóra lelki szemei előtt ez a Gabriella élő szemrehányásként jelent meg, természetesen gyöngysorral a nyakában.
Rendben. Legyen ünnepség. Ha ennyire akarják, hát legyen.
Elment a megállóig, felszállt a villamosra, és a város másik végébe utazott, oda, ahol az édesanyja lakott egy régi, kilencemeletes házban. A lépcsőházban fikusz állt, a kaputelefon pedig már tavaly óta nem működött rendesen.
Az anyja ajtót nyitott, előbb a táskára pillantott, aztán Nóra arcára.
– Meddig maradsz? – kérdezte.
– Hétvégéig. Megkértek, hogy menjek el.
Az asszony összeszorította a száját. Soha nem mondott fölösleges szavakat sem a vejéről, sem Nóra anyósáról; ez nála elvi kérdés volt. Az arca azonban most is többet árult el bármilyen megjegyzésnél.
– Jól van – mondta végül. – Épp vettem cseresznyét.
Nóra belépett, letette a táskáját az előszoba sarkába, és különös érzés futott át rajta. Nem megkönnyebbülés volt, nem egészen. Valami élesebb annál. Olyasmi, mint amikor az ember sokáig tűri a fogfájást, aztán végre időpontot kér az orvoshoz. A fájdalom még nem múlt el, de a döntés már megszületett.
Elővette a telefonját, kikereste a szükséges számot, majd megnyomta a hívás gombot.
– András úr? Jó napot kívánok. Nóra vagyok. Hétfőre beszéltünk meg időpontot, de szeretném megkérdezni, át tudnánk-e tenni másik időpontra.