Annak a kocsinak a kulcsai, amelyet Gábor három évvel korábban hitelre vett, és amelyet úgy dédelgetett, mintha élőlény volna. Hétvégénként lemosta, törölgette, új illatosítót akasztott bele, huzatokat vásárolt rá — akkor is, amikor a konyhában már egy darab kenyér sem maradt.
Nóra felemelte a kulcscsomót.
De nem az autó felé indult.
A telefonját vette elő.
Kikereste azt a névjegyet, amelyet néhány nappal korábban dobtak be a postaládájukba.
„Autófelvásárlás. Bármilyen állapotban. Azonnali készpénz. Sérült, problémás, papír nélküli járművek is. Zoltán.”
Nóra tárcsázott.
— Halló? Zoltán?
— Igen, tessék, hallgatom, drágám. Eladna valamit?
— Igen. Egy 2021-es Suzuki Vitarát. Fehér. Jó állapotú.
— Az már valami — élénkült fel a férfi hangja. — Papírok rendben vannak?
— A forgalmi a férjemnél van. Alszik. A törzskönyv nincs nálam, csak a kulcsok. Gyorsan kellene. Elviszi alkatrésznek? Bontásra?
— Törzskönyv nélkül sokkal kevesebbet ér, asszonyom. Érti, ugye? Nekem is kockázat.
— Mondjon összeget.
— Hát… ha most azonnal kell a pénz, adok érte százezret.
Százezer.
Az autó legalább egymilliót ért. Csakhogy az egymillióhoz idő kellett volna: hirdetés, telefonok, idegenek, próbakörök, alkudozás. A százezer viszont most három hónapnyi törlesztőt, villanyszámlát és ennivalót jelentett.
— Száztizenöt — mondta Nóra halkan, de keményen. — És azonnal jön érte. A tréler a maga gondja.
A vonal túlsó végén rövid csend lett.
— Rendben. Küldje a címet.
Alig húsz perc telt el, amikor egy rozsdafoltos autómentő kanyarodott be az udvarra. Az oldalán kopott betűkkel ez állt: „Mentés 0–24”.
Nóra a köntösére kapott kabátban lépett ki a házból.
Zoltán alacsony, erős testalkatú férfi volt, bőrsapkában. Körbejárta a kocsit, végighúzta rajta a tekintetét, aztán elismerően csettintett.
— Ez szinte új, hallja? Vétek lenne szétkapni. Nem lehetne felébreszteni a férjét? Ha előkerülnek a papírok, adok érte háromszázat is.
— Nem fog felébredni — felelte Nóra azonnal. — Tegyék fel. Most kell a pénz. A gyerekeknek nincs mit enniük.
Zoltán ránézett az asszony hamuszürke arcára, a reszkető ujjaira, és több kérdést már nem tett fel.
Előhúzott a zsebéből egy gumival összefogott pénzköteget.
— Jó. Itt van a száztizenöt.
Nóra átvette, és gyorsan megszámolta. Gyűrött, koszos bankjegyek voltak, benzin és olcsó gyros szaga áradt belőlük. De neki abban a pillanatban ez volt az élet szaga.
— Köszönöm — mondta rekedten.
Zoltán intett a sofőrnek. A csörlő felbúgott.
Az a nyüszítő, fémes, idegeket karistoló hang ébresztette fel Gábort.
Kinyitotta a szemét, de először nem fogta fel, mi történik. A feje hasogatott, a szája kiszáradt. Kibotorkált az ablakhoz.
Aztán kővé dermedt.
Az ő fehér büszkesége, az ő féltve őrzött autója lassan felkúszott a tréler platójára. Mellette Nóra állt, és valamit szorosan a kabátja alá rejtett.
Gábor pislogott. Egy pillanatig azt hitte, még álmodik. Megcsípte a karját.
Fájt.
— Neeeem! — üvöltötte olyan erővel, hogy beleremegtek az ablaküvegek.
Úgy rohant ki a lakásból, ahogy volt: alsónadrágban, atlétában, mezítláb. Majdnem lezuhant a lépcsőn, úgy száguldott lefelé.
Az udvarra érve a tréler oldalába kapaszkodott.
— Álljanak meg! — visította. — Mit művelnek?! Ez lopás! Rendőrt hívok!
Zoltán nyugodtan nézett le rá.
— Barátom, lépjen arrébb. A tulaj eladta. Nekem minden tiszta.
Gábor Nóra felé fordult. Az arca eltorzult.
— Te… te eladtad a kocsimat?! Megbolondultál?! Ez az én autóm! Én spóroltam rá!
Nóra mozdulatlanul állt, két kezét a zsebébe dugva. Nem reszketett a hidegtől. A dühe jobban fűtötte, mint bármilyen kabát.
— A tiéd volt, Gábor. Most már a törlesztőé. Te befektettél a „család jövőjébe”, nem igaz? Petra hazugságaiba. Én pedig befektettem abba, hogy ma legyen mit ennünk.
— Rohadt nő! — Gábor ökölbe szorított kézzel indult felé. — Add vissza a pénzt! Hozasd vissza az autót!
Nóra kirántotta a kezét a zsebéből.
Gázspray volt nála.
Egy rövid szisszenés hallatszott.
A sárgás permet egyenesen Gábor arcába csapódott.
A férfi felordított, mindkét kezét a szeméhez kapta, majd térdre zuhant a hideg, sáros novemberi latyakba.