Mégsem akarta tétlenül nézni, ahogy minden széthullik körülötte, ezért átkopogott a szomszédba, Ilona nénihez.
Az idős asszony egy hatalmas, vörös kandúrt szorongatva nyitott ajtót, a macska elégedetlenül hunyorgott a karjában.
— Ilona néni… nem tudna kölcsönadni húszezer forintot fizetésig? Nagyon nagy bajban vagyunk.
Ilona néni szája keskeny vonallá préselődött.
— Nórikám, lelkem, miből adnék? Nálunk is üres a kamra, a nyugdíj csak tizedikén érkezik. Tegnap beállított az unokám, amit talált, mindent elvitt. Nincs nekem, kislányom. Menj be inkább egy zálogházba… hátha a gyűrűdre adnak valamit.
Nóra önkéntelenül is lenézett a jegygyűrűjére. Keskeny, megkopott kis karika volt, semmi különös. Ha nagyon jóindulatúak, talán hatezer forintot kapna érte. Az pedig legfeljebb arra lenne elég, hogy egy nappal később omoljon rájuk ugyanaz a baj.
— Értem. Köszönöm, Ilona néni.
A munkahelyén aznap úgy vánszorgott az idő, mintha megállt volna. Nóra egy gyógyszer-nagykereskedés raktárában dolgozott csomagolóként: dobozokat címkézett, fóliázott, raklapra pakolt.
Egész délelőtt ugyanazokat a feliratokat ragasztotta fel: „Vitaminok a szépségért és fiatalságért.” Darabja tízezer forint.
Egyre ostobább gondolatok keringtek a fejében. Mi lenne, ha egyetlen dobozt becsúsztatna a táskájába? A biztonsági őr úgyis félálomban ül a monitorok előtt. Aztán feltenné a Jófogásra féláron… Nem. Elkapnák. Azonnal kirúgnák. Akkor pedig már tényleg nem maradna semmi.
Ebédszünetben nem ment sehova. Nem volt mit ennie. Csak a vízadagolóból ivott újra meg újra, hogy legalább a gyomra korgását elnyomja valamivel.
Este fáradtan ért haza.
A lépcsőházban sötétség fogadta; valaki megint kicsavarta az izzót. Tapogatózva találta meg a zárat, bedugta a kulcsot, és belépett.
Odabent is néma, hideg sötét ült a lakáson.
Nem égett egyetlen lámpa sem.
— Gábor? — szólt be halkan.
Válasz nem érkezett. Csak tompa, elnyújtott horkolás szűrődött ki a szobából.
Nóra megnyomta a kapcsolót. Semmi.
Kiment az előszobai biztosítékszekrényhez, és akkor meglátta a ráakasztott papírt. „Szolgáltatás szüneteltetve díjhátralék miatt. Tartozás: 19 200 Ft.”
Gábor nem fizette be.
Egy hónapja a kezébe adta rá a pénzt. Húszezer forintot. A férje akkor azt állította, már el is rendezte. Csakhogy ezek szerint hazudott. Elitta? Vagy megint Petrának csúsztatta oda?
Nóra egy darabig csak ült a sötétben, az előszoba koszos szőnyegén, és képtelen volt megmozdulni.
A szobából egyszer csak előbotorkált Márk.
— Anya, megjöttél? Nem tudom megírni a leckét, mert semmit sem látok. És éhes vagyok.
Nóra felnézett a fiára. A gyerek hangjában nem szemrehányás volt, csak fáradt, megszokott reménykedés.
— Mindjárt, kicsim. Kitalálunk valamit, jó? Mindjárt.
Felállt, és bement a hálóba.
Gábor ruhástul hevert a kanapén. A padlón mellette üres vodkásüveg gurult oldalára fordulva. Olyan tömény alkoholszag lengte körül, hogy Nóra szemét szinte csípni kezdte.
A férfi fütyülve horkolt, karjait szétdobva, mintha övé volna a világ. Melegben feküdt, kényelmesen, és láthatóan nem érdekelte sem a hitel, sem a kikapcsolt áram, sem az, hogy a saját fia éhesen áll a sötét lakásban.
Nóra nézte őt, és valami hirtelen kihűlt benne.
Nem düh volt már. Nem is kétségbeesés. Inkább üresség. Abban a pillanatban szakadt el benne az utolsó vékony szál, amely eddig azt súgta, hogy talán még helyrehozható minden.
Nem volt helyrehozható.
Másnap a bank késedelmi kamatot számol fel. Három nap múlva megjelenhetnek felmérni a lakást. Nekik pedig nincs hová menniük. Nincs anyja, nincs apja, nincs senki, aki befogadná őket. Az utcára kerülhetnek csak azért, mert ez az ember jó testvérnek akart látszani.
Egy pillanatra átvillant rajta, hogy kimegy a konyhába, felkapja a nehéz öntöttvas serpenyőt, és teljes erejéből lesújt vele Gábor fejére. Csak hogy végre elhallgasson. Hogy ne horkoljon ilyen elégedetten.
De még ehhez sem maradt benne erő.
Leereszkedett a kanapé szélére, és hangtalanul sírni kezdett. A saját kezébe harapott, hogy Márk ne hallja meg.
„Férfi vagyok, kötelességem segíteni a húgomnak!” — ordította előző este Gábor, miközben odaadta az utolsó pénzüket. Most pedig békésen aludt, amíg rájuk sötétedett a lakás.
Nóra az előszobában függő kulcsokra nézett, és akkor lassan összeállt benne a megoldás.
Másnap még pirkadat előtt felkelt.
A szeme száraz volt, kivörösödött, és kemény elszántság égett benne.
Gábor továbbra is aludt, nyála foltot hagyott a párnán.
Nóra odament az előszobai kis szekrényhez.
Ott feküdtek a kulcsok.
Gábor autójának kulcsai voltak.