A férjem a húgának adta az összes pénzünket. Egy órán belül túladtam az autóján
Gábor nagyot szipogott, a szeme nyugtalanul ugrált egyik pontról a másikra.
— Nór… próbáld már megérteni, Petrának szüksége volt rá. Valami üzletbe kezdett… Visszafizeti, méghozzá haszonnal! Azt mondta, egy hét múlva dőlni fog hozzánk a pénz!
Nóra a piros értesítőt bámulta, aztán a saját, reszkető ujjait.
— Petrának adtad oda? — kérdezte halkan. — A húgodnak, aki egész életében még egyetlen rendes munkanapot sem húzott le? Üzletre? Miféle üzletre, Gábor? Levegőből épített aranybányára?
— Ne kezdj el kiabálni! — csattant fel Gábor vékony hangon, bár látszott rajta, hogy mindenáron határozottnak akar tűnni. — Ez ilyen… ilyen befektetéses dolog, vagy hogy hívják. Ő ért hozzá! Azt mondta, biztos nyerő: beteszel nyolcvanezret, kijön belőle négyszázezer. A családunkért csináltam! Neked akartam csizmát venni!
— Csizmát… — Nóra keserű nevetése röviden felvillant, aztán elhalt. — Nem csizmát vettél, Gábor. Kötelet szereztél a nyakunkra. Nincs mit ennünk, te szerencsétlen! Nézd meg azt a pár csirkenyakat. Az lenne a vacsoránk három napra.
Gábor ösztönösen felhúzta a vállát, mintha el akarna bújni közéjük.
— Már megint ezt csinálod… Anya telefonált, azt mondta, segítenem kell Petrának, mert ez az egyetlen nagy lehetősége. Férfi vagyok, kötelességem támogatni a családot.
— Te nem férfi vagy, Gábor. Te anyádnak és a húgodnak egy két lábon járó bankkártya vagy. Nekünk pedig csak plusz teher. Edd meg a levet. Igyál mellé vizet. A húst hagyd meg Márknak.
Az este fullasztó némaságban múlt el.
Márk, a hétéves kisfiuk, sietve kanalazta be az ételt, aztán eltűnt a szobájában, mintha sürgősen a házi feladatával kellene foglalkoznia. Pontosan érezte, hogy az anyja idegei pattanásig feszültek, ezért igyekezett minél kevesebb zajt csapni, szinte észrevétlennek maradni.
Nóra jéghideg vízben mosogatta el az edényeket. A meleg vizet már egy hete elzárták valami karbantartás miatt, ami persze nem akart véget érni. Az ujjai elgémberedtek, a csuklója fájt.
A kötényébe törölte a kezét, majd felkapta a telefonját.
Megkereste a sógornője számát, és hívta.
Hosszasan kicsöngött. Végül valaki beleszólt.
— Halló? — Petra hangja vidáman csengett, mögötte hangos zene dübörgött. — Ki keres?
— Nóra vagyok. A szponzorod felesége.
— Jaj, Nórácska! — Petra felkacagott. — Mi ez a komoly hang? Gratulálni telefonálsz? Épp most ünnepeljük Gáborral az üzletet, bár ő nincs itt, úgyhogy az ő részét is én ittam meg!
— Petra, azonnal add vissza a pénzt. Nem tudjuk miből fizetni a hitelt, és ételre sem maradt.
— Jaj, ne kezdd már megint a siránkozást! — nyávogósra váltott a sógornő hangja. — Nálad mindig tragédia van. Ne legyél ilyen irigy, Nórikám! A pénz szereti a lazaságot, én pedig már megforgattam. Várj türelemmel, gazdag asszony leszel! Hamarosan Mercedesben fogsz feszíteni!
— Petra, ha holnapig nem kerül vissza hozzánk az összeg, odamegyek, és saját kezűleg tépem ki a hajadat.
— Hűha, micsoda stílus! — fújtatott Petra. — Igazi paraszt vagy, Nóra. Ne zaklass, dolgom van.
A vonal megszakadt. Csak a sípolás maradt utána.
Nóra lendületből a kanapéra hajította a mobilt.
— Na? Mit mondott? — kérdezte Gábor bizonytalanul.
— Azt, hogy balek vagy, Gábor, és hogy a pénznek már nyoma sincs.
— Ugyan már… vissza fogja adni. Petra rendes lány, csak mindig peches.
— Petra kifejezetten szerencsés — jegyezte meg Nóra fáradtan. — Van egy ilyen ostoba bátyja, mint te. Mi viszont holnap a bank telefonjára ébredünk.
„Várj türelemmel, gazdag asszony leszel, hamarosan Mercedesben fogsz ülni!” — visszhangzott Nóra fejében Petra gúnyos nevetése. Ránézett a férjére, arra az emberre, aki elvette tőlük az utolsó tartalékot is, és abban a pillanatban világossá vált számára: ezt a bajt neki kell megoldania.
Másnap reggel nem kávéillat fogadta, hanem egy banki üzenet: „Tisztelt ügyfelünk! Felhívjuk figyelmét az esedékes törlesztőrészletre…”
Nóra megnyitotta az egyenlegét. A számlán mindössze 1400 Ft maradt.
Ez éppen elég volt arra, hogy bejusson dolgozni, hazajöjjön, és talán vegyen egy vekni kenyeret.