– Öcsi, vagy felrakjuk végre, vagy kifizeted az állásidőt! – bömbölte ki a sofőr az utcára.
Zoltán valami érthetetlen átkot morogva a kabátja belső zsebébe nyúlt a pénztárcájáért. Látszott rajta, hogy minden egyes bankjegy, amelytől meg kellett válnia, szinte testi fájdalmat okoz neki. A nagy hadvezér éppen drága belépőt váltott a saját bukására.
– Segítsek visszacipelni, szomszéd? – kérdezte Sándor bácsi olyan hamis együttérzéssel, hogy attól még a kapucsengő is gúnyosan csilingelt volna.
– Megoldom egyedül! – mordult rá a férjem, majd nekifeszült a molnárkocsinak, és hangos nyögések közepette áterőltette a magas betonperemen.
A dicsőségesnek szánt bevonulásból végül nyilvános megszégyenülés lett. Zoltán a nap hátralévő részét a szűk fürdőszobában töltötte, fújtatva, káromkodva és egyre piszkosabban. Kiderült ugyanis, hogy a nagy sietségben, amikor olyan lendülettel bontotta le a gépet, sikerült teljesen tönkretennie a befolyócső menetét. Félbe kellett hagynia mindent, elszaladni a barkácsboltba, saját pénzből új alkatrészeket venni, aztán hosszasan és megalázó alapossággal feltörölni a koszos tócsákat a csempéről.
Este, amikor végre visszaért az anyjától, olajos kézzel, görnyedt háttal és olyan arccal, mint akinek az egész világ személyes ellensége, már egy szava sem maradt. Sándor bácsinak mindenben igaza volt.
Erzsébet mosógépének mélyéről ünnepélyesen előkerült egy gyöngyházfényű gomb, néhány rozsdás aprópénz, egy elgörbült hullámcsat, valamint az a bizonyos, sokat emlegetett melltartómerevítő. Egy egyszerű tisztítás után az öreg szerkezet úgy kezdett működni, mintha nem is háztartási gép lenne, hanem valami drága, precíz svájci óra.
Az anyósa persze még megpróbált felháborodni, amiért a fia nem állított be hozzá egy vadonatúj, csillogó csodagéppel. Zoltán azonban csak fáradtan felmordult, legyintett egyet, és nem volt hajlandó belemenni a vitába.
Hősi mentőakciója így végül váratlan kiadásokkal, meghúzódott háttal, elpazarolt hétvégével és a lépcsőház hivatalos bohócának jól kiérdemelt címével zárult.
Attól a naptól kezdve nálunk teljesen átrendeződtek az erőviszonyok. Amikor Erzsébet telefonált, és újabb panaszáradatba kezdett valamilyen rakoncátlankodó készülékről, villogó kijelzőről vagy gyanúsan zúgó motorról, titokban nyilván azonnali ajándékra számítva, a férjem csak nagyot sóhajtott, majd elővette azóta legendássá vált mondatát:
– Anya, először nézd meg a szűrőt.
Az én mosógépem pedig azóta is békésen áll a neki járó helyen, tisztán, rendben, és nap mint nap emlékeztet arra, milyen fontos dolog a magántulajdon.
És ha már itt tartunk, kedves hölgyek: ha valamelyik rokon hirtelen ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy magasztos erkölcsi elvekre hivatkozva rendelkezzen a holmijukkal, ne pazarolják az idegeiket veszekedésre. Egyezzenek bele. Csak egy feltétellel: a tárgy mellé csomagolják oda magát a nagylelkű jótevőt is. Az élet ugyanis azt mutatja, hogy más tulajdonát mindenki szívesen szereti. A felnőtt lovagok kiszolgálására viszont valahogy már senki sem tolong.