A képernyőn egy szempillantás alatt eltűnt az áhítatos, cukormázas arckifejezés. A mézes-mázos hangszínnek nyoma sem maradt; helyét átvette a rideg, hétköznapi számítás.
— Miféle Zolikát? — csattant fel Erzsébet, és a szemüvege mögül villámokat szórt.
— Hová tegyem én azt az embert? A lakásom akkora, mint egy gyufásdoboz, a kanapén meg befőttes tálak sorakoznak! Ráadásul egy felnőtt férfit etetni is kell. Láttad mostanában, mennyibe kerül az élelmiszer? Nekem maguktól csak a gépre volt szükségem!
— Milyen kellemetlen — sóhajtottam együttérzően, bár belül majdnem nevettem.
— Nálunk viszont ilyen az akció: aki más holmiját elviszi, az visszakapja hozzá a fiacskáját is, teljes ellátással. Külön csomagban nem szállítunk.
Más pénzén és más tulajdonából nagylelkűnek lenni valóban felemelő érzés lehet, csakhogy minden fuvarnak megvan az ára.
— Várjunk csak egy percet — szólalt meg a pad felől Sándor, ravaszul hunyorítva.
— Erzsébet, mi is történt pontosan azzal a régi mosógépeddel?
Az anyósom még mindig sértődötten meredt a kijelzőbe, de végül kelletlenül kibökte:
— Centrifugálásnál úgy veri magát, mintha kavicsokat forgatna odabent. Rettenetesen csörömpöl, az egész lakás beleremeg.
Sándor megvakarta az ősz borostáját.
— Kavicsokat, mi? Ugyan már. Az lesz, hogy eldugult a leeresztő szűrő. Belekerülhetett egy aprópénz, hajcsat, vagy egy melltartóból kiesett merevítő. Kétperces munka: alul lecsavarod a kis fedelet, kiszeded a szemetet, átöblíted, visszatekered. Erre ti itt már majdnem népvándorlást rendeztetek.
Kínos csend ereszkedett közénk. Zoltán arca foltokban vörösödni kezdett. Az a nagyszabású hadművelet, amellyel az édesanyját akarta megmenteni az én tulajdonom feláldozásával, szemmel láthatóan olcsó bohózattá zsugorodott.
Pont ekkor csörömpölve megállt a ház előtt egy ütött-kopott, koszos kisteherautó. A vezetőfülkéből egy kialvatlan, mogorva sofőr hajolt ki.
— Maguk hívtak fuvart? Akkor pakoljanak gyorsan, mert már vár a következő cím. Én itt nem fogok órákig ácsorogni!
Zoltán tanácstalanul toporgott. Előbb a becsomagolt bőröndre nézett, aztán a kézikocsira, majd a kajánul mosolygó szomszédra, végül rám.
— Ha már ennyire elhatároztad magad, fejezd is be rendesen — biztattam kedvesen, miközben minden másodpercét élveztem a jelenetnek.
— Csak a célállomás változik egy kicsit.
Nyugodtan és kristálytisztán ismertettem az új tervet. Ahelyett, hogy az én mosógépemet elhurcolná az anyjához, Zoltán most szépen kifizeti a fölöslegesen kihívott fuvart a saját pénztárcájából. Utána ugyanezen a molnárkocsin, különös óvatossággal, hogy a lépcsőház járólapját meg ne karcolja, visszatolja a gépet a lakásba. Rácsatlakoztatja a csöveket, beállítja, vízszintbe hozza, és ellenőrzi, hogy ne rázkódjon.
Aztán elmegy Erzsébethez, a két arany kezével kitisztítja neki azt a szerencsétlen szűrőt, és végre rendet tesz abban a káoszban, amit ő maga kavart.
A sofőr, aki szemmel láthatóan megunta az ingyenes előadást, türelmetlenül rácsapott a dudára.