— szólalt meg egyszerre halkabban. — Neked én senki vagyok. Gürcölök látástól vakulásig, te meg…
— Gábor, dehogyis. Tisztellek. Máris adom. Mindjárt kész minden.
Júlia épp csak le tudta tenni a tányért az asztalra. A következő pillanatban már csattant az ütés. Ököllel találta el. Az arcán. A nő hátratántorodott, nekivágódott a falnak, a tarkója belesajdult az ütésbe. Nóra torkaszakadtából felsírt.
— Fogd már be! — üvöltötte Gábor.
Júlia valahogy feltápászkodott. Zúgott a feje, mintha méhkas költözött volna a koponyájába. Felkapta a kislányt, magához szorította, és abban a pillanatban valami különös, metszően tiszta felismerés hasított belé: most kell mennie. Most, vagy soha többé.
— Mindjárt, Gábor. Máris.
Kiment a szobába, a háziruhára kapta fel a kabátját, felmarkolta a kis batyut, mezítelen lábát belenyomta a csizmába. A konyha felől Gábor tovább ordított valamit, de a szavai már összefolytak. Júlia fülében olyan erősen dübörgött a vér, hogy semmi mást nem hallott.
Kinyitotta az ajtót, és kilépett az éjszakába.
Odakint kavargott a hó. November volt, az a kegyetlen, lucskos fajta, amikor az eső és a havas dara egyszerre vág az ember arcába. A szél belekapott a kabátjába, rángatta, mintha vissza akarná tépni. Nóra sírt, Júlia pedig a takaróba bugyolálta, amennyire csak tudta. Ment előre, útirány nélkül. Előbb az utcán, aztán kerteken át, végül a földek felé. A csizmája beleragadt a félig fagyott sárba, az ujjai elgémberedtek, a karja majd leszakadt a gyerektől. Mégis ment tovább.
Mert visszaút nem létezett.
Mögötte ott maradt az ököl. Ott maradt az a mondat, hogy „a feleségem vagy, azt csinálok veled, amit akarok”. Ott maradt a halál is. Talán nem másnap jött volna érte. Talán csak egy év múlva, vagy kettő. De előbb-utóbb biztosan.
Előtte viszont semmi sem volt. Csak a nyílt mező, a feketeség, a hideg üresség.
Addig botorkált, míg a határ szélén rá nem bukkant egy szénakazalra. Továbbmenni már képtelen lett volna. Bemászott a kazal belsejébe, kezével üreget kapart a szénában, lefektette Nórát, aztán mellé kucorodott. A széna nyárillatot árasztott, és meglepően meleg volt. Júlia a testéhez húzta a kislányt, ráterítette a kabátja szárnyát, és akkor, először az este folyamán, eleredtek a könnyei. Hang nélkül sírt, nehogy megijessze a gyereket. A könnyek végigfutottak az arcán, összekeveredtek az eső nedvességével és a széna porával.
— Bocsáss meg — suttogta. — Ne haragudj, kicsim. Érted teszem. Megmenekülünk. Valahogy túléljük, hallod? Túl fogjuk élni.
Nóra lassan elcsendesedett. Elaludt.
Júlia azonban nyitott szemmel feküdt mellette, és a kazal résén át nézte, hogyan hull a hó. Körülöttük ott terült el a hatalmas, sötét, könyörtelen világ, és ebben az egész világban csak ez az egy szénakazal jelentett menedéket.
Reggelig egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Félt, hogy megfagynak. A kazal mégis tartotta a meleget, mintha maga a föld óvná őket. Mintha valaki odafent úgy döntött volna: ennek a két léleknek még maradnia kell.
Hajnalban visszament.
Tisztában volt vele, mekkora kockázatot vállal. Azt is tudta, hogy Gábor akár otthon lehet. De az iratai az éjjeliszekrényben maradtak. Személyi igazolvány nélkül nem juthatott messzire. Nem utazhatott, nem vállalhatott munkát, még a gyereket sem vihette volna rendesen orvoshoz.
A házhoz akkor ért, amikor már szürkült az ég. Gábor nem volt sehol. Talán keresni indult, talán egyszerűen lerészegedett, és valamelyik szomszédnál dőlt el. Júlia nesztelenül lépett be, mintha tolvaj volna a saját otthonában. Elvette a személyijét, magához vette Nóra születési anyakönyvi kivonatát is. Egy pillanatra körbenézett. Ezek között a falak között telt el négy év az életéből. Itt volt boldog. Itt verték meg. Minden összekeveredett benne.
De többé nem sírt.
A buszpályaudvaron jegyet váltott Budapestre. A pénze csak egy útra volt elég. A buszon Nóra az ölében aludt, Júlia pedig az ablakon túl elsuhanó szántókat és erdősávokat figyelte. Csak egyetlen gondolat járt a fejében: „Most kezdek élni. Elölről. Tiszta lappal. A semmiből.”
Félt, igen. De ez már másfajta félelem volt. Nem az, amelyik kővé dermeszti az embert. Az a rémület ott maradt a házban, Gábor mellett. Ez az új félelem élő volt, éles, szinte friss levegőként járta át. Nem megbénította, hanem előrelökte.
Budapesten egy apró szobát vett ki egy idős asszonynál a külvárosban. Nem volt több egy saroknál, de olcsón adták, és ami a legfontosabb: a gyerekkel együtt is befogadták. Júlia másnap munkát talált.