Egy út menti kávézóban kapott állást felszolgálóként. Nem volt könnyű munka: tizenkét órán át talpon lenni, tálcákat cipelni, ragacsos tányérokat szedni, részeg kamionosok között lavírozni. De fizettek érte. És ami mindennél többet jelentett: senki nem emelt rá kezet.
Nórát az idős házinénire bízta. Az asszony eleinte morgolódott, sóhajtozott, hogy neki már nincs ereje kisgyerekhez, de aztán lassan megszokta, sőt megszerette a kislányt. Mire Júlia éjfél után hazaért a műszakból, Nóra többnyire már aludt. Ő pedig leült az ágya mellé, és csak nézte. Lélegzik. Itt van. Él. Egészséges. És ő maga is életben van.
Fél év múlva sikerült jobb helyre költözniük. Egy régi, fából épült házban bérelt külön szobát, apró konyhasarokkal. Nóra akkoriban tanult járni: a falba kapaszkodva oldalazott az ágy mellett, közben kacagott, mintha a világ legnagyobb csodáját fedezte volna fel. Júlia megvette neki az első igazi cipőjét, pirosat, kis csatokkal. A kislány ragyogott az örömtől. Júlia is boldog volt. Nem úgy tett, mintha az volna — valóban az volt. Hosszú idő után először.
Éjszakánként azonban Gábor visszajárt az álmaiba. Ilyenkor verejtékben úszva riadt fel, felült az ágyban, átölelte a térdét, és újra meg újra elmondta magának: csak álom volt. Nincs itt. Biztonságban vagy. Nóra is biztonságban van. Minden rendben.
Mégis, valahol mélyen tudta, hogy Gábor keresni fogja.
Egy év telt el, mire rátalált.
Március volt. A hó olvadt, az ereszekből csöpögött a víz, az utcán vékony patakok futottak, a nap pedig élesen verte a kávézó kirakatát. Júlia épp rendeléseket vitt ki, amikor meglátta.
Gábor a hátsó asztalnál ült, az ablak mellett. Őt figyelte. Nyugodtan. Egyenesen. Mintha teljesen természetes volna, hogy ott van. Mintha mindennap ott ebédelne.
A tálca majdnem kicsúszott Júlia kezéből. A lába elgyengült, mintha vattából lett volna. Egy egész év elmúlt, de a teste nem felejtett. Emlékezett minden ütésre, minden lökésre, minden elfojtott „fogd be”-re. A teste most is ugyanazt súgta: fuss.
De nem futott el.
Odament az asztalhoz, és a tálcát letette a mellette álló székre.
— Mit keresel itt?
— Szervusz, Júlia — mosolygott rá Gábor. Ugyanaz a mosoly volt, mint régen, azokból az időkből, amikor még békésnek látszott az életük. Ha akarta, tudott kedvesnek, sőt megnyerőnek tűnni. — Egy éve kereslek. Ne haragudj azért, ami történt. Hülye voltam. Ittam. De vége. Többé nem nyúlok piához, becsületszavamra. Leszoktam.
— Leszoktál — ismételte Júlia halkan. — Rendben. Akkor most menj el.
— Júlia, ne csináld már. Jó szándékkal jöttem. Találtam munkát egy autószervizben. Azt mondták, rendesen fizetnek. Kiveszek egy lakást. Látni akarom Nórát. Hogy van?
— Nóra jól van — felelte Júlia. — Nő, erősödik, már jár. De te nem mész a közelébe.
Gábor arca lassan megváltozott. Mintha egy felhő takarta volna el a napot. A mosoly eltűnt, a tekintete pedig ugyanaz lett, mint régen: zavaros, nehéz, sötét.
— A feleségem vagy — mondta csendesen. — Ő pedig az én lányom. Akár most hívhatom a rendőrséget, és azt mondom, elraboltad a gyereket. Te mi vagy? Senki. Egy pincérnő. Én meg az apja vagyok. A törvény szerint nekem adják. Megértetted?
Júlia nem válaszolt.
— Úgyhogy szedd össze magad. Hazamegyünk. Elég volt ebből az ostobaságból. Megbocsátok neked.
— Megbocsátasz — mondta Júlia, és abban a pillanatban valami átkattant benne. Nem félelem volt. Valami más. Mindaz, ami az elmúlt évben némán gyűlt benne. — Te bocsátasz meg nekem?
Elővette a telefonját.
— Kit hívsz? — kérdezte Gábor.
— A rendőrséget.
— Ne őrülj meg — kapott a keze után, de Júlia hátralépett, és már tárcsázott is.
— Halló? Rendőrség? Bejött hozzám egy férfi. Zaklat, korábban bántalmazott. Félek tőle, a saját életemért és a gyermekem életéért is. Az Állomás utcai kávézóban vagyok, a tizenkettő szám alatt.
Gábor döbbenten meredt rá. Nem tudta elhinni, amit látott. Az ő Júliája — az a Júlia, aki tűrt, sírt, kendő alá rejtette a kék-zöld foltokat — rendőrt hívott rá? Rá?
— Mit művelsz, te bolond? — sziszegte. — Hiszen én vagyok a férjed!