Lilla még egy ideig a kijelzőt nézte, aztán minden különösebb mozdulat nélkül kitörölte az üzenetet. Zoltán továbbra sem fogott fel semmit abból, ami történt.
A vonat késő este gördült be Debrecenbe. Lilla taxit hívott, és csendben hazavitette magát. A lakás üres volt. Zoltánnak nyoma sem látszott, csak a konyhaasztalon hevert egy sietve odavetett papírdarab: „Anyámnál alszom ma. Reggel hazamegyek.”
Lilla nem érzett meglepetést. Már nem is fájt úgy, mint korábban. Egyszerűen csak tudomásul vette.
Kibontotta a bőröndjét, elpakolta a ruháit, lezuhanyozott, majd főzött magának egy teát. A csészével a kezében leült a konyhában. A hűtő ajtaján még ott sorakoztak az esküvői képek: mosolygó arcok, hófehér ruha, gondosan kötött csokor, boldognak látszó pillanatok.
Három héttel korábban Lilla még azt hitte, olyan emberhez ment hozzá, aki mellette áll majd, ha baj van. Aki védi, figyel rá, és akivel közös életet építhet. Mostanra azonban egészen más kép rajzolódott ki előtte: a férje gondolkodás nélkül félretenné őt, ha az anyja nyugalmáról van szó.
Másnap reggel Zoltán bűntudatos arckifejezéssel lépett be az ajtón. A kezében egy szerény krizantémcsokrot szorongatott, amelyet nyilván az első útjába eső virágosnál vett.
— Ne haragudj, hogy nem mentem eléd — kezdte halkan. — Anyám nagyon rosszul volt egész éjjel.
— Értem — felelte Lilla, átvette a virágot, és szó nélkül vízbe tette.
— Legalább jól érezted magad?
— Nagyon jól.
— És én? Nem hiányoztam?
— Nem.
Zoltán leült vele szemben, és hosszasan fürkészte az arcát, mintha most látná először igazán.
— Lilla, ezt meg kell beszélnünk. Komolyan.
— Hallgatlak.
— A házasság nem csak szerelem meg szép szavak. Vannak kötelezettségeink is. Azokkal szemben, akik fontosak nekünk. Anyám is ide tartozik.
Lilla összekulcsolta az ujjait az asztalon, és nyugodtan ránézett.
— A te anyád a te felelősséged. Én a feleséged vagyok. Érzed a különbséget?
— De hát most már egy család vagyunk!
— A család nem azt jelenti, hogy a feleségből ingyenes ápolónő lesz az anyós mellett. A család ott kezdődik, hogy a férj és a feleség egymást választja.
Zoltán homloka ráncba szaladt.
— Ezt nem hiszem el. Borzasztó önző vagy. Csak magaddal törődsz.
— Nem. Velünk törődöm. A házasságunkkal. Mert ha most engedek, öt év múlva Erzsébet megint előáll valamivel, te pedig újra őt helyezed majd elém.
— Anyám nem „előáll valamivel”! Beteg!
— Anyád irányítani akar. Te pedig hagyod neki.
Zoltán hirtelen felpattant, és idegesen járkálni kezdett a konyhában.
— Akkor ezek szerint nem vagy hajlandó segíteni a családomnak?
— Én a mi közös életünket szeretném felépíteni. Az édesanyád fogadjon gondozót, vagy menjen be kórházba, ha valóban olyan súlyos az állapota.
— Ez kegyetlenség.
— Nem. Ez őszinteség.
Néhány másodpercig csak nézték egymást a konyha két végéből. Egyikük sem akart elsőként engedni.
— Jó — mondta végül Zoltán fojtott hangon. — Legyen, ahogy akarod. De ha anyámmal történik valami, azt a lelkiismeretedre veszed.
— És ha a házasságunk megy tönkre, az a tiedet fogja terhelni — válaszolta Lilla.
Zoltán szó nélkül kifordult a konyhából, és maga után csapta az ajtót.
Lilla mozdulatlanul ült tovább az asztalnál. Tekintete ismét a hűtőn lévő esküvői fényképekre tévedt. A nászút véget ért. A valódi próbatétel azonban csak most kezdődött. Bár az eredmény már most is fájdalmasan egyértelműnek tűnt.
Ha egy férfi a házasság első hónapjában az anyját választja a felesége helyett, később sem várható csoda. Legfeljebb az, hogy minden még nehezebbé válik.
Lilla elővette a táskájából a jegyeket: a Szegedről visszafelé szóló utat. Az egyiken az ő neve állt. A másikon Zoltáné — azon a férfié, aki végül el sem indult vele.
Ez az út valóban megmutatta, ki kicsoda. És azt is, merre kell továbbmennie.