— Micsoda ostobaság ez! Mit kezdesz majd ott egyedül, egy hotelszobában?
Lilla halványan elmosolyodott, és végignyúlt a szállodai ágyon.
— Pontosan azt, amit a férjemmel is csináltam volna. Úszom, napozom, olvasok, és addig alszom, ameddig kedvem tartja.
— És anyám? Meg én?
— Az édesanyád a te édesanyád, Zoltán. Te törődj vele. Magaddal pedig, azt hiszem, elboldogulsz.
— Lilla, úgy viselkedsz, mint egy sértődött gyerek!
— Nem. Úgy viselkedem, mint egy feleség, aki a nászútját a férjével szerette volna tölteni. Ehelyett kaptam egy parancsot az anyósomtól.
A vonal túlsó végén csend lett. Csak valami távoli forgalom zaja szűrődött be a telefonba.
— Jó… talán holnapután utánad megyek. Ha anya addigra jobban lesz.
— Ne fáradj. A jegy egy főre szól, és a szobát is egy embernek foglalták.
Lilla bontotta a hívást, aztán ki is kapcsolta a készüléket. Másnap valami új kezdődött. Még nem tudta, pontosan milyen élet lesz az, de abban biztos volt, hogy nem akar többé állandóan mások igényeihez igazodni, miközben saját magáról lemond.
Hajnali ötkor ébredt. A hotel éttermében ivott egy erős kávét, majd elintézte az utazáshoz szükséges formaságokat. A járat pontosan indult. Az ablakon túl lassan úsztak a felhők, odalent pedig elmaradt Debrecen a maga gondjaival, kimondatlan elvárásaival és fojtogató kötelezettségeivel együtt.
Szegeden meleg, ragyogó idő fogadta. A szálloda környékén nyári illatok úsztak a levegőben, a távolból vízcsobogás és utcazaj keveredett. Lilla átvette a szobáját, könnyű ruhába bújt, majd kilépett az erkélyre.
Hosszú hónapok óta először érezte azt, hogy nyugalom van körülötte. Senki sem panaszkodott a fülébe, senki sem követelte, hogy azonnal oldjon meg mindent, és senki nem nevezte önzőnek csak azért, mert lélegezni akart.
Zoltán kétnaponta jelentkezett. A beszélgetések rövidek voltak, és szinte mindig ugyanarra a forgatókönyvre épültek.
— Hogy érzed magad? — kérdezte.
— Remekül. Tegnap elmentem Kecskemétre kirándulni.
— Anyám viszont nagyon gyenge. Lázas, alig áll a lábán. Az orvos szerint nem szabad magára hagyni.
— Akkor maradj mellette.
— Lilla, ha hazajössz, ezt komolyan meg kell beszélnünk.
— Meg fogjuk beszélni.
Az ötödik napon a szállodában megismerkedett egy családdal. A házaspár a negyvenes éveiben járt, két kamasz gyerekkel érkeztek. Este egymás melletti asztalnál vacsoráztak.
— Egyedül pihensz? — kérdezte barátságosan az asszony.
— Nászúton vagyok — felelte Lilla mosolyogva.
— És a férjed?
— Otthon maradt, az édesanyját ápolja.
A férfi és a nő összenézett. A férj rosszallóan csóválta meg a fejét.
— Az én anyám is betegeskedett egy műtét után — mondta. — De a nászút az nászút. Egy hétre fogadtunk mellé segítséget.
— Az én férjem más megoldást választott — vont vállat Lilla.
— Szerintem jól tetted, hogy eljöttél — jegyezte meg az asszony halkan. — Az ilyen helyzetekből azonnal kiderül, ki hogyan áll melletted.
Lilla bólintott. Már ő is pontosan ezt érezte: sok minden hirtelen élesen kirajzolódott előtte.
A hátralévő napok csendesen, lassú ritmusban teltek. Sétált a parton, órákig olvasott a napon, esténként kisebb éttermekben vacsorázott, és nem sietett sehová. A telefonja csak ritkán szólalt meg.
Az utolsó napon üzenet érkezett Zoltántól: „Anyám jobban van. A pályaudvaron nem tudlak várni, munka miatt.”