Zoltán végül zavartan megköszörülte a torkát.
— Anyám arra gondolt, hogy te majd besegítesz neki. Elvégre mostantól te is ide tartozol. A családhoz.
— A családhoz — ismételte Lilla lassan, mintha ízlelgetné a szót. — Vagyis ápolónőnek számítok?
— Ne forgasd ki, amit mondok! — csattant fel Zoltán. — Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy nő jobban ért az ilyesmihez. Bennetek van ez a gondoskodó ösztön, vagy hogy mondjam.
Lilla nem válaszolt azonnal. Odament a szekrényhez, kinyitotta, majd előhúzta a bőröndből a könnyű nyári ruháját. Gondosan végigsimított rajta, mintha a gyűrődésekkel együtt a saját indulatait is kisimíthatná, aztán vállfára akasztotta.
— És mi történik, ha azt mondom, hogy nem?
Zoltán arca még komorabb lett.
— Akkor nekem kell otthon maradnom. Szabadságot kivenni pont most, amikor mindenki rám számít. Elbukom a negyedéves prémiumot, kellemetlen helyzetbe hozom a kollégáimat, és anyámat is cserbenhagyom. Ő három éve várja, hogy legyen végre menye.
A hangja már nem magyarázott, inkább vádolt. Lilla lassan visszatette a bőröndbe a fürdőruhát és a papucsot, majd lehajtotta a fedelet.
— Ez most fenyegetés?
— Nem fenyegetlek. Csak szeretném, ha felfognád, miről van szó. A nászút nem szalad el. Anyám viszont most szorul segítségre.
Lilla rázárta a bőröndre a cipzárt, aztán szembefordult vele. Az arca teljesen nyugodt maradt. Nem sírt, nem emelte fel a hangját, még csak remegés sem volt a szájában.
— Zoltán, ezt az utat én fizettem. A saját keresetemből. Fél évig tettem félre rá. Gyerekkorom óta vágyom arra, hogy egyszer a tenger mellett pihenjek.
— És? — tárta szét a karját a férfi. — Egy gyerekkori álom fontosabb, mint az anyám állapota?
— A te anyád állapota a te felelősséged — mondta Lilla halkan. — Ez pedig a mi nászutunk lett volna. Olyan alkalom, ami nem ismételhető meg ugyanígy.
Zoltán közelebb lépett hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét. A tekintete hirtelen engedékenyebb lett, a hangja szinte könyörgőre váltott.
— Lilla, kérlek, próbáld megérteni. Erzsébet már nem fiatal. Beteg, egyedül van, szüksége van ránk. Mi meg még fiatalok vagyunk. Előttünk az egész élet. A tengerhez elmehetünk még akár százszor is.
— A tengerhez talán igen — felelte Lilla. — De nászútra nem.
Zoltán keze lecsúszott a válláról. A lágy hangnem egy pillanat alatt eltűnt belőle.
— Én maradok. Te pedig csinálj, amit akarsz. Utazz el egyedül, vagy mondd le az egészet. A te döntésed.
Lilla az asztalhoz ment, felvette a jegyeket, az iratait, és betette őket a táskájába. Ezután magára vette a kabátját, megfogta a bőrönd fogantyúját, és az ajtó felé indult.
— Döntöttem.
— Mégis hová készülsz? — kérdezte Zoltán élesen.
— A repülőtérre. Reggel indul a járatom.
A férfi szája gúnyos mosolyra húzódott.
— Egyedül? Ezt most komolyan gondolod? Mit fognak szólni az emberek?
Lilla már az ajtónál állt, de még visszanézett rá.
— Azt, hogy van egy férjem, aki a házasságunk első hetében az anyját választotta helyettem. Hogy ebből ki mit von le, az már az ő dolguk.
Azzal kilépett a lakásból. Nem csapta be maga mögött az ajtót, csak csendesen behúzta. A lépcsőházban félhomály volt, valahonnan lentről a lift tompa zúgása hallatszott. Lilla lement a földszintre, és a kijárat előtt egy pillanatra megállt.
Három napja volt férjes asszony, és most először érezte úgy, hogy kap levegőt. Nem kellett magyarázkodnia, nem toltak rá bűntudatot, és senki sem próbálta rávenni, hogy mondjon le önmagáról a mások kényelméért.
A Liszt Ferenc repülőtérnél szállt meg, a terminál közelében lévő hotelben. A telefonja órákig néma maradt. Zoltán csak este tíz körül hívta fel először.
— Lilla, hol vagy?
— Ott, ahová mondtam. A reptérnél.
— Te tényleg el akarsz repülni nélkülem?
— Nem akarok. El fogok. Holnap reggel hétkor indul a gép.