— Miféle nászútról beszélsz? Anyának ápolás kell, nem a te üdülős terveid! Hozzá fogsz menni segíteni, nem nyaralgatni! — vágta rá a férje.
Lilla a hálószobai tükör előtt állt, és a blúza gallérját igazgatta. A sarokban ott sorakozott két bőrönd; előző este mindent gondosan bepakoltak. Másnap reggel indultak volna Szegedre, arra a nászútra, amelyről Lilla az esküvő szervezésének hosszú hónapjai alatt annyit ábrándozott.
Zoltán az ágy szélén ült, tekintete a telefon kijelzőjébe kapaszkodott. Az arca megfeszült, szemöldöke mély ráncba húzódott. Lilla látta, ahogy ideges mozdulattal újra és újra a halántékát masszírozza.
— Történt valami? — kérdezte, és leült mellé. — A munkahelyeden van gond?
Zoltán felpillantott. Úgy nézett rá, mintha hirtelen idegenné vált volna előtte a saját felesége.
— Lilla, el kell tolnunk az utat.
A nő lassan felé fordult. A mondat értelme csak késve jutott el hozzá.
— Mit értesz azon, hogy eltolni?
— Anyám telefonált. Az orvosok szerint jobb neki otthon, mint a kórházban. Csakhogy állandó felügyeletre szorul. Idős már, és nemrég operálták.
Lilla felállt, majd az ablakhoz sétált. Odakint finom szeptemberi eső permetezett, a fák lombja már sárgába hajlott. Lehunyta a szemét, és próbálta összerendezni a gondolatait.
— Zoltán, ezt az utat három hónapja lefoglaltuk. A jegyek megvannak. A csomagok készen állnak. Holnap reggel indulnánk.
— Nem szalad el az a nászút. Áttesszük jövő hónapra. Vagy majd télen megyünk. — Zoltán vállat vont, mintha csupán egy elmaradt mozizásról lenne szó.
Lilla visszafordult. A férje tekintete hűvös volt, és abban a pillanatban úgy tűnt, fejben már mindent eldöntött.
— Jövő hónapra? És ha Erzsébetnek akkor is szüksége lesz valamire?
— Ne beszélj így anyámról! — Zoltán hangja élesebbé vált. — A szüleinkkel szemben kötelességeink vannak.
— Miféle nászút? Anyának ápolásra van szüksége, nem a te pihenésedre! Hozzá mész, nem kikapcsolódni! — ismételte makacsul.
Lilla arca lángba borult. Leült egy székre, kezét összekulcsolta az ölében. A szíve hevesen vert, mégis sikerült nyugodt hangon megszólalnia.
— Kötelességeink? Zoltán, három napja vagyunk házasok. Három napja. A nászút nem valami szeszély, hanem a közös életünk első lépése lenne.
— Anyám nevelt fel engem — felelte Zoltán. — Ha ő nincs, én sem lennék itt, és ez a házasság sem létezne.
Felállt, és ideges léptekkel járkálni kezdett a szobában. Minden mozdulatából feszültség áradt.
— Ezt meg kell értened. Erzsébet mellett folyamatosan ott kell lennie valakinek. Háromóránként gyógyszert kell kapnia, külön étrendet írtak elő neki, és a tisztálkodásban is segítségre szorul. Egy beteg embert nem lehet csak úgy magára hagyni.
— És a feleségedet lehet? — kérdezte Lilla halkan.
Zoltán megtorpant, majd ránézett. A szemében ingerültség villant.
— Te nem vagy beteg. Fiatal vagy, egészséges. Kibírsz egy-két hetet kiruccanás nélkül.
Lilla lassan bólintott. A kép egyszerre összeállt benne. Alig kezdődött el a házasságuk, a férje máris világossá tette, ki áll az első helyen.
— Rendben — mondta végül. — És pontosan ki fogja ápolni az anyádat? Hiszen te egész nap dolgozol.
Zoltán erre nem tudott azonnal mit mondani.