Erzsébet asszony hangja volt az: olyan nyers, remegő indulat csengett benne, mintha egyszerre akarna sírni, átkozódni és parancsokat osztogatni. A háttérben tompa morajlás hallatszott, kerekek csikorgása, bemondóhang, ideges utasok zaja — nyilván valamilyen forgalmas állomási peronról telefonált.
– Gábor! – üvöltötte, túlkiabálva a hangosbemondót. – Azonnal intézd el, hogy a feleséged idejöjjön értünk! Öt órája ülünk ezeken az átkozott bőröndökön!
A hangja egyre magasabbra csúszott.
– Katalinnak felment a vérnyomása, marékszámra szedi a gyógyszert! Júlia megállás nélkül zokog! Ez már nem kellemetlenség, ez családtagokkal szembeni kegyetlenkedés! Mondd meg Nórának, hogy most rögtön forduljon vissza, hagyja abba ezt az ostobaságot, és jöjjön értünk! Még a benzint is kifizetjük neki, hallod? Ezt is mondd meg!
– Anya – felelte Gábor teljesen egyenletes, már-már ijesztően higgadt hangon. – Nóra nem megy sehova. Sem most, sem később.
– Hogy merészel így bánni velünk?! – visított fel az anyósom. – Az ő makacssága miatt elveszítettünk egy teljes napot a tengerparton, és egy rakás pénzt kidobtunk az ablakon! Óriási kárt okozott nekünk!
– A saját pénzeteket és a saját időtöket azért veszítettétek el, mert ravaszkodni akartatok, és olyasmit vettetek el, ami nem a tiétek – mondta Gábor keményen, minden szót külön odaszögezve. – Ti kevertétek magatokat ebbe az egészbe, anya. Senki nem kényszerített rá benneteket. Jó utat.
Nem várta meg a következő sikoltozást. Egyszerűen megszakította a hívást.
Én közben a kávézó ablakán át néztem a napsütésben vibráló utcát. Eszem ágában sem volt beszállni ebbe a végtelen telefonos hadjáratba. Nem akartam magyarázkodni, nem akartam bizonygatni az igazamat, és főleg nem akartam az idegrendszeremet mások kiabálására pazarolni.
Én csak pihentem. A döntésemet már közöltem, körbebástyáztam, lebetonoztam, és képzeletben szögesdrótot is húztam köré.
Az igazi elszámoltatás tíz nappal később érkezett el, amikor a szerencsétlenül járt nyaralócsapat végre visszavergődött a városba.
Erzsébet asszony természetesen nem bírta ki, hogy ne jelenjen meg nálunk. Láthatóan létfontosságú volt számára, hogy rám zúdítsa mindazt a keserűséget, dühöt és sértettséget, amely a tönkrement pihenés alatt felgyűlt benne. Egyik este állított be, éppen akkor, amikor Gáborral vacsoráztunk.
Az anyósom látványa önmagában is beszédes volt. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki feltöltődve tért haza a nyaralásból. A bőre foltosan barnult le, a szeme alatt mély, sötét árkok húzódtak, a kezében pedig görcsösen szorongatta ugyanazt a táskát, amellyel annak idején az autómat próbálta bevenni.
Bevonult a konyhába, látványosan nagy sóhajjal leereszkedett egy székre, majd elkezdte a vádbeszédét.
Valóságos hősi eposz kerekedett belőle a szenvedéseikről. Hosszan ecsetelte, milyen gyötrelmes volt az út a zsúfolt távolsági buszon, ahol az ülések háttámlája nem dőlt hátra, a légkondicionáló pedig hol működött, hol nem. Szidta a sofőrt is, aki szerinte teljesen alkalmatlan volt a munkájára: éjszaka bömböltette a zenét, ráadásul menet közben, az ablakon kifújva cigarettázott.
Aztán következett a panaszáradat az étkezésről. Mivel a hűtőtáskáikat nem vihették magukkal az autómban, kénytelenek voltak kétes kinézetű út menti büfékben és pihenőhelyeken enni, ahol az árak szerinte telefonszám hosszúságúak voltak, az ételek minősége pedig leginkább gyomorrontással fenyegetett.
Külön siratóéneket kapott az elveszett szállodai nap is, amelynek árát természetesen senki nem térítette vissza nekik. Júlia lábát állítólag véresre törte a cipő, miközben a rekkenő hőségben a buszpályaudvartól a hotelig vonszolták a nehéz bőröndöket, mert helyi taxira már egyszerűen nem maradt pénzük.
– És ezt az egész rémálmot olyan könnyen el lehetett volna kerülni! – Erzsébet asszony végre egyenesen rám nézett, közben teátrálisan hadonászott, mintha egy mártír szerepét osztották volna rá. – Ha te, Nóra, legalább egy cseppnyi emberi együttérzést mutatsz, és elviszel minket, ahogy bármelyik normális nő megtette volna! Háromszor annyit költöttünk, mint amennyivel eredetileg számoltunk! Betegen, kimerülten, kifacsarva értünk haza! És mindez miattad történt!
Lassan letettem a villámat. A szalvétát gondosan összehajtottam a tányérom mellé, majd pislogás nélkül, nyugodtan ránéztem.
– Nem, Erzsébet asszony – mondtam halkan. A hangom teljesen egyenletes volt, mégis annyi hidegség ült benne, hogy az anyósom önkéntelenül is összerezzent. – Ezt a rémálmot akkor lehetett volna elkerülni, ha egyszerűen kinyitják a szájukat, és megkérdeznek engem. Ha nem terveznek a hátam mögött ügyeskedő útvonalakat az én időm, az én autóm és az én pénztárcám terhére. Ha nem veszik el a kocsim kulcsát a saját otthonomból.
Erzsébet felháborodottan előrehajolt. Már nyitotta is a száját, hogy újra elővegye a régi, agyonkoptatott lemezt arról, hogy ők nem idegenek, hanem családtagok. Én azonban felemeltem a kezem, és félbeszakítottam, mielőtt belelendülhetett volna.
– A pénzüket, az idejüket és az idegeiket kizárólag egyetlen okból pazarolták el: mert úgy döntöttek, hogy joguk van rendelkezni az én tulajdonommal, az én időbeosztásommal és az én pénzemmel. Úgy, ahogy éppen kedvük tartja.
Nem emeltem fel a hangomat, de minden szó élesen a helyére került.
– Abban a pillanatban választották ezt a göröngyös utat, amikor belenyúltak a kulcstartómba. A szűk busz, a veszekedés a sofőrökkel, a pályaudvari könnyek, a cipekedés, a drága étkezések — mindez egyenes következménye annak, hogy pofátlanul átléptek egy határt. Ehhez nekem semmi közöm.
Gábor mellettem ült. Nem szólt közbe, de a jelenléte, a hallgatása, az arckifejezése mind azt üzente: minden szavammal egyetért.
– És még valami – folytattam, továbbra is az anyósom szemébe nézve. – Az autóm pótkulcsa többé nem lóg az előszobában. Olyan helyen van, ahol vendég nem férhet hozzá.
Egy pillanatra megálltam, hogy biztosan megértse.
– Nem fogom a saját lakásomat erőddé alakítani az önök húzásai miatt. De hivatalosan figyelmeztetem: ha ön, vagy bármelyik rokona még egyszer megpróbálja az autómat használni az én egyértelmű, személyes meghívásom nélkül, akkor köztünk megszűnik minden kapcsolat. Teljesen. Végleg. Erről nincs vita.
Erzsébet asszony összeszorította a száját. Láttam rajta, hogy végre felfogta: itt többé nem működik a sajnáltatás, a bűntudatkeltés, a családi zsarolás. Nem lesz részvét. Nem lesz ingyenfuvar. És főleg nem lesz olyan, hogy én finanszírozom mások nyaralását.
Hirtelen felpattant. A szék lába hangosan végigkarcolta a követ. Egy szó nélkül sarkon fordult, kiviharzott az előszobába, majd akkora csattanással húzta be maga mögött az ajtót, hogy még a poharak is megrezzentek az asztalon.
Gáborra néztem. Ő csendesen visszanézett rám, aztán szó nélkül töltött még egy kevés friss gyógyteát a csészémbe.
Az autóm nem ingyenes taxi.