Dühösen fújtatva, az orra alatt szitkozódva nekilátott kirángatni a hatalmas, rózsaszín bőröndjét.
Erzsébet közben ott állt mellettük, arca kivörösödött a felháborodástól, és tanácstalanul pislogott, mintha még mindig nem hinné el, hogy mindez tényleg megtörténik.
– Nóra, ezt te még nagyon keservesen meg fogod bánni! – préselte ki magából az anyósom, miközben dühösen rángatta kifelé a csomagtartóból a nehéz utazótáskáját.
A benne lapuló kovászos uborkás üvegek vészjóslóan összekoccantak.
– Tönkretetted az egész nyaralásunkat!
Nem válaszoltam. Csak álltam, és némán figyeltem, ahogy erőlködve, lihegve, bosszús arccal kipakolják az aszfaltra a végtelennek tűnő holmijaikat. Gábor karba tett kézzel állt mellettem, és szigorúan szemmel tartotta, hogy minden egyes darab valóban kikerüljön az autómból.
Amikor az utolsó összecsukható szék is nagy koppanással landolt a járdán, megnyomtam a távirányítón a csomagtérajtó zárógombját. Az elektromos szerkezet finoman lehúzta és lezárta az ajtót. Beültem a volán mögé, egy pillanatra kiélveztem a csendet meg a drága bőrülések illatát, aztán beindítottam a motort, és becsatoltam az övet.
– Kellemes pihenést az Adrián – szóltam ki a résnyire lehúzott ablakon, majd bekapcsoltam azt a zenét, amelyet Katalin néni ki nem állhatott, és nyugodtan kigördültem az udvarból.
A visszapillantóban még láttam a felejthetetlen jelenetet: három felnőtt nő állt a ház előtt, körülöttük bőröndök, hűtőtáskák, nejlonszatyrok és tábori felszerelések nevetséges hegye tornyosult. Mindhárman olyan pillantással kísértek, mintha a puszta akaratukkal fel tudnának gyújtani. Az én hétvégém viszont csak most kezdődött, és végre megint teljes egészében az enyém volt.
A következő órákat pontosan úgy töltöttem, ahogy nekem jólesett. Elmentem jógázni, rendesen átmozgattam magam, utána vettem egy frissítő hideg-meleg váltózuhanyt, majd beültem egy hangulatos kávézó nyári teraszára. Egy nagy pohár erdei gyümölcsös smoothie-val telepedtem le a fonott székbe. A telefonom kijelzővel felfelé feküdt az asztalon. Erzsébettől egyetlen nem fogadott hívás sem érkezett; úgy látszik, a büszkesége egyelőre erősebbnek bizonyult a józan észnél. Gábor viszont nem sokkal később felhívott.
– Szia – szólt bele olyan hangon, mint aki minden erejével azon van, hogy ne röhögjön hangosan. – Na, hogy vagy? Nem unatkozol véletlenül?
– Remekül. Iszogatom a gyümölcsös italomat, pihenek, és élvezem a szabadságot. Mi van a mi kis vándorcirkuszunkkal? Sikerült seprűn felszállniuk?
– Ezt nem fogod elhinni, ez már valami ókori eposzba illő történet – nevetett fel a férjem. – Most éppen a buszpályaudvaron rostokolnak. Júlia már négyszer hívott, hogy elpanaszolja, milyen igazságtalan a világ.
Hátradőltem a fonott székben, és felkészültem a beszámolóra.
– Mindent hallani akarok. Egyetlen részletet se hagyj ki.
Mint kiderült, a látványos távozásom után a rokonság zsákutcába futott. Ugyanis előzetesen semmiféle jegyet nem vettek. Az egész tervük arra épült, hogy hajnalban kényelmesen beülnek az én autómba, elfurikázom őket a horvát tengerpartra, és pont odaérnek a szállodai becsekkolásra – természetesen úgy, hogy az utazásra egy fillért sem költenek. Miután ezt a lehetőséget elvágtam, kénytelenek voltak sürgősen valamilyen távolsági buszt keresni.
Erzsébet első nagy ötlete az volt, hogy rendelnek egy nagyobb taxit, amely egyenesen leviszi őket az Adriára. Amikor a diszpécser bemondta, mennyibe kerülne egy ekkora út, az anyósom állítólag majdnem ráájult a saját uborkás táskájára. Az összeg olyan elképesztő volt, hogy meghaladta volna a tíznapos nyaralásra szánt teljes étkezési keretüket.
Ezután kitalálták, hogy akkor hívnak két sima városi taxit, legalább a buszpályaudvarig eljutnak valahogy, és ott majd felszállnak egy távolsági járatra. Csakhogy a szabványos személyautók csomagtartójába képtelenség volt bepréselni az összes összecsukható széket, a két óriási hűtőtáskát és az öt ormótlan bőröndöt. A sofőrök sorra nézték meg a rakományt, káromkodtak egy sort, aztán egyszerűen megfordultak és elhajtottak.
Végül tehertaxit kellett hívniuk. A sofőr sürgősségi kiállás címén dupla díjat számolt fel, és külön pénzt kért azért is, hogy segítsen felpakolni azt a rengeteg kacatot.
– És ez még csak az előjáték volt – folytatta Gábor, aki szemmel láthatóan élvezte a történet mesélését. – A pályaudvaron derült ki, hogy a legközelebbi járatokra alig maradt szabad hely. Az egyik délelőtti buszra valami csoda folytán még tudtak jegyet venni.
– Aztán amikor a sofőr meglátta a csomagjaikat, egyszerűen lecsapta előttük a csomagtér ajtaját.
– Közölte, hogy a szabály szerint egy jegyhez egy darab normál méretű bőrönd jár. Náluk meg komplett kiállítási anyag volt, mintha egy háztartási vásárt költöztetnének.
Kiderült, hogy minden egyes plusz kiló poggyász után fizetni kellene, méghozzá olyan tarifával, amely inkább rablásnak tűnt, mint szolgáltatásnak. Erzsébet már majdnem könnyek között vette elő a pénztárcáját, de a buszvezető akkor sem engedett. Kategorikusan megtagadta, hogy felvegye a csomagtérbe az összecsukható székeket, a két hatalmas hűtőtáskát és a szatyrok egy részét.
Azzal indokolta, hogy fizikailag nincs hová tenni őket, mert a busz amúgy is dugig van a többi utas csomagjaival.
– És végül mi lett? Hogy oldották meg? – kérdeztem, miközben alig bírtam visszatartani a nevetést.
– Kénytelenek voltak hátrahagyni az ennivalójuk felét és az összes széket. Júliának taxit kellett hívnia, felpakolni a cuccot, és elhozni hozzánk, mert arra már nem volt idő, hogy a város másik végén lévő lakásukig visszamenjenek.
– Egyszerűen behajigálta a szagos hűtőtáskákat meg a székeket az előszobánkba, aztán rohant vissza a pályaudvarra. Én egyébként már kipakoltam az ételeket, és betuszkoltam mindent a polcokra, különben a kedvenc előszobád év végéig romlott csirkeszagban úszna.
A csomagok körüli végtelen hercehurca, a sofőrökkel vívott szócsaták és Júlia oda-vissza rohangálása miatt végül szépen lekésték a délelőtti járatukat. A busz nélkülük indult el.
Ezután óriási jelenet közepette vissza kellett váltaniuk a jegyeket, persze busás kezelési költség levonásával, majd újakat venniük egy késő esti indulásra. Így az első, már teljes egészében kifizetett napjuk a drága szállodában menthetetlenül elveszett. Jó esetben is csak másnap dél körül érkeznek meg, nyúzottan, idegesen, kimerülten, mint akiket végighajtottak az országon.
Ekkor a telefonom halkan pittyent: Gábor várakoztatásba tette a hívást.
– Ó, várj csak, anya hív a másik vonalon. Mindjárt összekapcsolom a hívásokat, ezt a műsort neked is hallanod kell.
A hangszóróból valami ősi tragédiával és leplezetlen dühvel átitatott kiáltás robbant elő.