– Ugyan már, legfeljebb levezetsz velünk az Adriára. Legalább szívsz egy kis tengeri levegőt, nem csak abban az irodában ülsz naphosszat, mint valami befalazott rab. Még jót is teszünk veled, kimozdítunk a természetbe!
– Júlia, hogy nekem milyen terveim vannak a hétvégére, az kizárólag rám tartozik – feleltem halkan, de a hangomban már acélos él csengett. – A ti nagyszabású elképzeléseitek viszont ebben a pillanatban omlanak össze. Utoljára mondom: pakoljátok ki az autómat.
Úgy álltam meg, hogy a vezetőoldali ajtóhoz senki se férhessen oda. Egy hajszálnyi esély sem volt rá, hogy engedjek. Nem vittem volna el őket még a város széléig sem. Se egy kilométerre. Se egy méterre.
Erzsébet, amikor felfogta, hogy a lerohanásra épített taktikája látványosan megbicsaklik, azonnal más fegyverhez nyúlt: elővette a sértett, tragikus anyaszerepet.
– Nóra, te teljesen elmentél otthonról?! – A hangja remegő, színpadias magaslatokba emelkedett, mintha legalább száz méteres körzetben közönségre számítana. – Hát mi nem idegenek vagyunk!
– Szabadságra megyünk, a tengerparti szállás már ki van fizetve! Fél éven át gyűjtögettünk erre az útra, mindent megvontunk magunktól! És te most a semmiért, puszta női rosszindulatból tönkretennéd a várva várt pihenésünket?
– Ti teszitek tönkre a saját nyaralásotokat azzal, hogy kérdezés nélkül elviszitek más autójának a kulcsát – vágtam vissza szárazon.
– Én nem vittem el kérdezés nélkül! – visította felháborodottan Erzsébet, és mindkét kezét a mellkasára szorította. – Hogy lehet ilyen borzalmas szavakat használni?! Csak kölcsönvettem egy kis időre! Nálunk a családban nincs olyan, hogy enyém meg tiéd! Neked kötelességed segíteni a férjed anyjának!
Ebben a pillanatban megnyikordult a lépcsőház nehéz fémajtaja, és Gábor bukkant fel a bejáratnál. A szemetet indult kivinni, otthoni melegítőnadrágban és kinyúlt pólóban, még félálomban, borzas hajjal. Amikor meglátta az autóm körül kialakult rögtönzött gyűlést, félúton megtorpant.
– Anya? Júlia? Katalin néni? Mi folyik itt ilyen korán reggel? – közelebb lépett, döbbenten végigmérte a tárva-nyitva álló csomagtartót, amelyből fenyegetően meredeztek az összecsukható székek lábai, aztán a zsúfolásig telepakolt utasteret.
– Azt mondtátok, reggel kimentek a buszpályaudvarra, és vesztek jegyet a távolsági járatra. Akkor miért hurcoltátok ide ezt az egész rakományt?
Erzsébet megpróbált könnyed, örömteli izgatottságot erőltetni az arcára, de a tekintete idegesen ide-oda cikázott.
– Gáborkám, kisfiam! Meglepetést akartunk szerezni nektek! Mondd már meg, miért kellene három védtelen nőnek egy levegőtlen, koszos buszon zötykölődnie idegenek között, amikor Nórának itt áll ez a nagy, kényelmes autója teljesen kihasználatlanul az ablak alatt? Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, kulturált körülmények között utazunk.
Gábor komor pillantást vetett rám. Én egyetlen szót sem szóltam, csak összefont karral álltam, minden porcikámmal jelezve, hogy ehhez a komédiához semmi közöm.
– Várj csak – ráncolta össze a homlokát Gábor, és az álmosság utolsó maradéka is eltűnt az arcáról. – Nóra nekem erről nem mondott semmit. Nóra, te ebbe beleegyeztél?
– Erről a nagyszerű meglepetésről pontosan öt perccel ezelőtt értesültem, amikor kiléptem a házból – válaszoltam, a férjem szemébe nézve.
– És tudod, mi benne a legérdekesebb, Gábor? Az, hogy hogyan nyitották ki az autómat. Anyád tegnap elvette a pótkulcsot az előszobából, amikor olyan sokáig igazgatta magát a tükör előtt.
Gábor állkapcsa megfeszült. A manipulációt sosem viselte jól, de az, hogy valaki a saját otthonunkban nyúljon hozzá más holmijához, nála minden határon túlment.
– Anya, te titokban elvetted a feleségem autójának kulcsát? Kérdezés nélkül? – A hangja kemény lett, hideg, szinte idegen.
– Kisfiam, hát ne csinálj már bolhából elefántot! – kezdett kapkodni Erzsébet, érezve, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. – Én csak jót akartam! Spórolni szerettem volna! Nóra úgysem mondott volna nemet, ha szépen megkérjük, hiszen nem valami szívtelen önző nő!
– Most már csak nem fog három asszonyt kidobni az utcára ezekkel a dögnehéz táskákkal, amikor egyszer már minden be van pakolva?
Erzsébet az utolsó pillanatig szentül hitte, hogy neki van igaza. Őszintén meg volt győződve róla, hogy a társadalmi elvárások, a hétköznapi szégyenérzet és a rám erőltetett „jó meny” szerepe majd rákényszerít arra, hogy lenyeljem a kész tényeket.
Biztos volt benne, hogy a szomszédok szeme láttára, a férjem jelenlétében nem merek jelenetet rendezni. Hallgatni fogok, beülök a volán mögé, és szépen beletörődöm, hogy ingyen sofőrként kezelnek.
Csakhogy minden számítása hibásnak bizonyult. Először is, a képzeletbeli szomszédok véleménye a legkevésbé sem érdekelt. Másodszor pedig Gábor nem akart helyettem dönteni, de azt sem nézte volna tétlenül, hogy az anyja lábtörlőnek használjon.
– Pakoljátok ki a holmikat – mondta a férjem határozottan, minden szótagot külön megnyomva. – Azonnal.
– Gábor! – hördült fel Katalin néni, miközben úgy mászott ki az utastérből, mintha a legmélyebb emberi érzéseiben sértették volna meg. – Hogy beszélsz te az édesanyáddal?! Ki nevelt téged ilyenre?!
– Olyan emberekkel beszélek, akik fondorlattal akarták elvinni a feleségem autóját – felelte Gábor szigorúan, és nem hagyta magát provokálni. – Nóra nem visz titeket sehová. Nem adott rá engedélyt. Én sem adtam rá engedélyt.
– Vegyétek ki a bőröndjeiteket a csomagtartóból, mielőtt én dobálom ki őket az aszfaltra.
Úgy éreztem, ideje pontot tenni ennek a túlnyújtott előadásnak a végére. Gyors, határozott léptekkel megkerültem az autót, minden különösebb udvariaskodás nélkül félretoltam Katalin nénit a nyitott ajtóból, benyúltam a gyújtáskapcsolóhoz, és kirántottam belőle a pótkulcsomat.
– Pontosan három percetek van arra, hogy kiürítsétek az utasteremet és a csomagtartómat – közöltem, majd hátraléptem, és a pótkulcsot a széldzsekim zsebébe csúsztattam, közvetlenül a saját kulcscsomóm mellé.
– Ha három perc múlva akár egyetlen szatyrotok, akár egy összecsukható széketek itt marad, elindulok vele az edzésre, útközben pedig egyszerűen kidobom az első szemetes konténerbe. És higgyétek el, a kezem nem fog megremegni.
Júlia fogta fel elsőként, hogy a műsornak vége, és közönség sem fog összegyűlni hozzájuk.