A szombat reggel éppen olyannak indult, amilyennek az ember a tökéletes pihenőnapot elképzeli. Még az ébresztő előtt felébredtem, és a még alvó lakás csendjében ráérősen megittam egy pohár frissen facsart narancslevet.
Felvettem a vékony széldzsekimet, a sporttáskámat a vállamra kaptam, majd kiléptem a lépcsőházból. Előttem állt egy kemény edzés, utána pedig egy hosszú, lustálkodós nap, amelyet végre senki másnak nem szántam, csak saját magamnak.
Mélyen beszívtam a hűvös reggeli levegőt, lementem a lépcsőkön, aztán úgy torpantam meg, mintha falnak ütköztem volna.
A gondosan felépített hétvégi tervem egyetlen pillanat alatt darabokra hullott, amikor megláttam, mi zajlik az autóm körül.
A sötétkék crossoverem, amelynek tiszta oldala csillogott a korai napfényben, valóságos hadiszállássá változott. A csomagtartó tárva-nyitva állt. Erzsébet, az én igen tiszteletre méltó anyósom, nagyokat nyögve próbált bepréselni a belsejébe egy hatalmas, kockás utazótáskát, amelyből egy serpenyő nyele meredt ki.
Mellette ott toporgott a nővére, Katalin néni, valamint a harmincéves sógornőm, Júlia.
– Na végre! Már azt hittük, sosem érsz ide! Ma leviszel minket az Adriára, a kocsit már be is pakoltuk! – jelentette ki Erzsébet olyan vidáman és magabiztosan, mintha mindez teljesen természetes volna. Közben kézfejével letörölte a homlokáról az izzadságot. – Gyerünk, Nóra, ne ácsorogj, nyisd ki az ajtókat, különben elkésünk a szállodai bejelentkezésről. Nem két saroknyira megyünk!
Lassan pislogtam egyet, abban reménykedve, hogy ez csupán valami nevetséges látomás, a reggeli fény tréfája. A rokonság azonban makacsul a helyén maradt.
Az én autóm csomagtartójában – abban az autóban, amelyet kizárólag a házasság előtti, saját megtakarításaimból vettem, amelyért két éven át lemondtam minden nyaralásról, és amelyre úgy vigyáztam, mint a szemem fényére – már kényelmesen elterpeszkedett egy kisebb hegyomlásnyi holmi.
Öt óriási bőröndöt számoltam össze, két dagadó hűtőtáskát, amelyekből félreismerhetetlenül áradt a sült csirke, a fokhagyma és a füstölt kolbász szaga, továbbá több zacskónyi strandtörölközőt és három ormótlan, összecsukható széket. Utóbbiak fém lábai kíméletlenül karcolták a csomagtér műanyag burkolatát.
A fejemben egy szempillantás alatt összeállt Erzsébet számítása. Az ő világában ez bizonyára ragyogó ötletnek tűnt.
Megspórolja három felnőtt nő busz- vagy vonatjegyének árát, nem kell fizetnie a nevetséges mennyiségű csomag szállításáért, ráadásul kap maga mellé egy ingyenes, tiltakozás nélkül mozgósítható sofőrt is – engem.
Szinte láttam a sunyi kis tervet a nyugtalanul ide-oda rebbenő tekintetében: Nóra, a menye majd szépen beül a volán mögé, Nóra kifizeti az oda-vissza útra szükséges teljes tank benzint, Nóra állja az autópályadíjakat, és természetesen az út menti büfékben vásárolt harapnivalók ára is valahogy észrevétlenül az én pénztárcámat terheli majd.
Ez nem egyszerű pimaszság volt. Ez mesterien előkészített, pénzügyi merényletnek is beillő akció volt.
A felháborodás forró hullámai között azonban hirtelen megjelent egy hideg, józan gondolat: az autó zárva volt, amikor előző este leparkoltam.
A pillantásom az utastérbe siklott, és azonnal megakadt a gyújtáskapcsolóban hanyagul lógó kulcson.
Ekkorra Katalin néni már teljes birtokosi öntudattal elfoglalta az anyósülést, és a karokat rángatva próbálta magára állítani az ülést. A helyzet ijesztő pontossággal vált világossá.
Előző este Erzsébet felugrott hozzánk, állítólag csak azért, hogy megnézze a fiát, és megkóstolja a házi süteményt. Amikor kimentem a konyhába vizet melegíteni, ő sokáig időzött az előszobában; azt mondta, a nagy tükör előtt igazítja meg a frizuráját.
Pont ott lógott a nyitott, dekoratív kulcstartóban a pótkulcsom. Egyszerűen leakasztotta, amíg senki sem figyelt oda.
A férjem, Gábor egészen biztosan semmit sem tudott sem erről a tükör előtti kis „látogatásról”, sem a hétvégére szőtt nagyszabású tervekről. Ő most békésen aludt a hálószobánkban, abban a szent meggyőződésben, hogy az anyja és a húga a buszpályaudvarra készülnek.
Elfojtottam a hirtelen rám törő nevetési kényszert. Nem jókedvemben nevettem volna, hanem attól, milyen elképesztő mértékű volt ez az arcátlanság. Nem állt szándékomban az egész udvar előtt ordítani, és a szomszédoknak műsort szolgáltatni. Azt sem terveztem, hogy káromkodva kihajigálom a csomagjaikat a porba, miközben esetleg megsértem a lökhárítót vagy az utastér kárpitját. És legfőképpen eszem ágában sem volt engedni ennek a zsarolásnak.
Megkerültem Júliát, aki nagy elmélyüléssel pötyögött valamit a telefonján, és odaléptem a vezetőoldali ajtóhoz.
– Jó reggelt. Erzsébet, azonnal adja ide a kulcsot. Utána pedig kezdjék el kipakolni a holmijukat a csomagtartómból – mondtam egyenletes, szinte jéghideg hangon, miközben egyenesen az anyósom szemébe néztem.
Erzsébet úgy legyintett a szavaimra, mintha csak egy idegesítő reggeli legyet akarna elhessegetni. Az arcára leereszkedő, türelmesnek szánt mosoly ült ki.
– Jaj, Nóra, ugyan már, ne kezdd ezt ilyen korán! Ülj be szépen, mert szorít az idő. Így is fél órát kínlódtunk, mire ezeket az átkozott székeket úgy elrendeztük, hogy ne tegyenek kárt a burkolatodban.
Katalin néni, aki addigra teljesen megszállta az első ülést, elégedetlenül kihajolt az autóból. A fején egy szalmakalapot igazgatott, amelyet nevetséges műnapraforgók díszítettek.
– Nóra, azt a kék kajás táskát tedd majd ide elém, a lábamhoz. De óvatosan, mert savanyú uborkás üvegek vannak benne, nehogy összetörd őket – parancsolta olyan hangon, mint egy gyakorlott tábornok.
– És már most jegyezd meg: útközben nem kapcsolsz légkondit, mert engem azonnal megcsap a huzat, öreg vagyok már. Az ablakokat se húzgáld le. Azt a modern zenédet pedig kikapcsolod, attól rögtön migrénem lesz. Az utat majd én mondom, térképről jobban tájékozódom, mint bármelyik navigáció.
– Senki nem megy sehová – nyújtottam ki a kezemet tenyérrel felfelé, teljesen figyelmen kívül hagyva Katalin néni képtelen utasításait. – A kulcsot. Most.
Júlia végre elszakította a tekintetét a mobil képernyőjétől, hangosan csettintett a nyelvével, majd színpadiasan az égnek forgatta a szemét.
– Mondd, ez tényleg ekkora gond neked? Úgy sincs semmi programod erre a hétvégére azon az ostoba fitneszeden kívül.