Katalin sokáig mozdulatlanul állt az asztal mellett. Előtte hevert az egyetlen, árván maradt gyerekjegy és a pénzzel teli boríték, ő pedig úgy kapkodta a levegőt, mintha valaki belülről szorítaná össze a mellkasát. Ez nem egyszerű pofátlanság volt. Nem is lopás a szó hétköznapi értelmében. Ennél sokkal aljasabb: a saját otthonában tiporták sárba a méltóságát, hidegvérrel, számító kegyetlenséggel.
Reszkető kézzel elővette a telefonját, és felhívta Gábort. Egyetlen mondatnyi együttérzést remélt. Legalább annyit, hogy a férje felháborodik. Gábor azonban csak hosszú csörgés után vette fel, a hangja álmos volt, nyúzott, és Katalinnak úgy tűnt, mintha előre fárasztaná az egész ügy.
– Kati, most megint minek csinálod ezt? – húzta el a szavakat, miután végighallgatta a szaggatott, indulattól akadozó beszámolót. – Anya tényleg túlzásba esett, ezt nem vitatom, de te is engedhettél volna egy kicsit. Mégiscsak messziről jöttek.
– Te tudtad? – kérdezte Katalin nagyon halkan, miközben valami jéghideg keménység terült szét benne. – Tudtad, hogy ideállítanak, és elveszik a fiad ajándékát?
– Hát… anya említette, hogy szeretné valahogy elrendezni a dolgot – bizonytalanodott el Gábor. – Ugyan már, ne fújd fel ennyire. Elmegyünk majd az állatkertbe. Márknak úgyis mindegy, csak kapjon fagyit.
Katalin egyetlen szó nélkül megszakította a hívást. Abban a pillanatban valami végleg kihunyt benne. Nem düh volt már, nem is sértettség, hanem hideg, tiszta felismerés. Aznap éjjel, amikor a kisfia békésen aludt mellette, meghozott egy döntést, amelytől még neki is végigfutott a hátán a hideg.
Másnap reggel, amint kinyitottak az irodák, nem a bolt felé indult bevásárolni, hanem a legközelebbi ingatlanirodába ment. A lakás fele-fele arányban volt a nevükön, és Katalinnak minden joga megvolt ahhoz, hogy a saját részével úgy rendelkezzen, ahogyan akar.
Az ingatlanos, egy éles tekintetű, gyakorlott nő, csendben végighallgatta a jegyek történetét, majd sokatmondó félmosollyal maga elé húzta a billentyűzetet.
– Sürgős tulajdonrész-eladás, árengedménnyel? – kérdezte tárgyilagosan. – Vagy értesítjük a másik tulajdonost, és megpróbáljuk az egész lakást értékesíteni?
– Az egészet adjuk el – felelte Katalin keményen. – Nem válni indulok. Csak nem leszek tovább kényelmes bútordarab senki életében.
Miközben az iratok előkészítése zajlott, közös ismerősökön keresztül egyre több kellemetlen részlet jutott a fülébe Erzsébet látogatásáról. Kiderült, hogy Réka férje a csőd szélén áll, a lányok debreceni útja pedig nem volt más, mint kétségbeesett színjáték: meg akarták mutatni a tehetősebb rokonságnak, hogy náluk minden rendben van.
Erzsébet mások jegyeivel és mások lakásával akart nagyvonalúnak látszani. Gábor pedig, mint kiderült, egyszerűen nem mert szembeszállni az anyjával. Arra számított, hogy a felesége most is hallgat majd, lenyeli a megaláztatást, ahogyan korábban annyiszor.
A kiállítás napján Katalin felvette a legszebb ruháját, gondosan kisminkelte magát, és kézen fogta az ünneplőbe öltöztetett Márkot. Fél órával a kezdés előtt megérkeztek a hatalmas rendezvényközponthoz, de Katalin nem sietett a bejárat felé.
Úgy állt meg, hogy a parkolóból érkezők messziről is észrevegyék, miközben erősen fogta a fia apró kezét. Nem kellett sokáig várnia: hamarosan feltűnt a jól ismert társaság.