– A lányoknak viszont kell valami rendes program – kapta fel a szót Réka, miközben minden szemrebbenés nélkül lecsípett egy darabot az asztalon hagyott süteményből. – Vendégek nálunk, illik megmutatni nekik Debrecent. Ne legyél már ilyen önző, Katalin, hát családban vagyunk.
Katalin egy lépést tett az asztal felé, és a testével takarta el a jegyeket.
– Azt mondtam, nem. Gábor is velünk jön, ez a mi közös családi programunk, és nem fogom felborítani a terveinket.
– Gábor elviheti a fiát máskor is a parkba – húzta el a száját Erzsébet, mintha hirtelen belenyilallt volna a foga. – De Réka férjének rokonsága előtt nem éghetünk le. Azok komoly emberek.
Erzsébet váratlanul nagyot sóhajtott, aztán beletúrt a hatalmas táskájába, és előhúzott belőle egy vastag, fehér borítékot. Úgy dobta az asztalra, mintha alamizsnát vetne oda: a díszes terítőre csapódott, közvetlenül a lekváros tálka mellé.
– Pénz van benne. Bőven elég lesz, veszel majd másikat, ha lecsendesedik ez az őrület – jelentette ki jeges hangon. – Gábor amúgy sem ment volna veletek. Közbejött neki valami, engem hívott fel.
Választ sem várt. Gyors, ragadozóra emlékeztető mozdulattal kinyúlt, és felmarkolta a két felnőttjegyet. Katalin azonban azonnal elkapta a csuklóját, olyan erővel szorítva rá az ujjait, hogy az ízületei kifehéredtek.
– Tegye vissza! – kiáltotta, már azzal sem törődve, hogy felveri Márkot. – Ez lopás!
– Megbolondultál? – visított fel Erzsébet, és rángatni kezdte a kezét, de Katalin nem engedte. – Azonnal eressz el! Gábor, hallod, milyen hisztérika a feleséged?
– El onnan anyámtól! – ugrott oda hátulról Réka, és durván vállon lökte Katalint. A taszítástól Katalin megbillent, a szorítása egy pillanatra meglazult. Erzsébet pontosan erre várt: kirántotta a jegyeket, és már nyomta is őket a megszeppent kamaszlányok kezébe.
– Le a lépcsőn, de gyorsan! – parancsolta.
A lányok rémülten összenéztek, aztán kiszaladtak a lakásból, mintha ők maguk sem értenék, hogyan keveredtek ebbe az egészbe.
Katalin utánuk akart vetődni, de Réka keresztbe állt az ajtóban, mellkasát előretolva, két kezét csípőre vágva.
– Csak merj hozzáérni a gyerekekhez, bíróságról bíróságra foglak rángatni! – sziszegte, az arca eltorzult a dühtől. – Teljesen elment az eszed, pár papírdarab miatt a saját rokonságodra támadsz?
– Kifelé innen! – ordította Katalin olyan erővel, hogy a szekrényben összekoccantak a tányérok. Felkapott az asztalról egy nehéz bögrét, és remegő kézzel emelte meg. – Kifelé, vagy esküszöm, betöröm a fejeteket!
Erzsébet ekkor már megérezte, hogy túl messzire mentek. A menye szemében olyan féktelen düh égett, amitől ösztönösen hátrálni kezdett az előszoba felé.
– Beteg vagy, komolyan beteg, kezeltetned kellene magad – motyogta, miközben kapkodva belebújt a cipőjébe. – A pénz ott van az asztalon, ne rendezz itt jelenetet a mi kárunkra.
Végül kiviharzottak, az ajtót hangos csattanással vágták be maguk mögött, és csak a nehéz parfüm szaga maradt utánuk, meg a megaláztatás keserű utóíze.